Részlet

Újabb rész a 9. szösszből :)

Carina reggel - pontosabban negyed tizenkettőkor - fájó fejjel és végtagokkal ébredt. Alig bírta mozgatni a nyakát, annyira bemerevedett. Hálóruhája pántja a sok forgolódás következtében lecsúszott róla, haja ziláltan állt. De most először nem törődött ezzel, túl csüggedt és elgyötört volt hozzá. William az övé mellett bérelt szobát, így hát átkopogott hozzá.
A férfi szinte abban a pillanatban benyitott hozzá.
- Jó reggelt, Úrnőm - köszöntötte. A szokásos, fekete ruhái helyett csíkos nadrágot, sötétkék inget és mellényt viselt. Carina, ha akkor látta volna először, azt hitte volna róla, hogy nemes.
- Mi ez az öltözet?
- Bátorkodtam utcai ruhát felvenni az uniformis helyett. Szeretné, hogy áthúzzam?
- Nem, nem. Ki nem állhatom azt a fekete gyászruhát.
William elengedte a füle mellett a megjegyzést.
- Hozzak reggelit Úrnőmnek?
- Nem kérek.
- Teát esetleg?
- Az se kell.
- Hát mit szeretne? Nem érzi jól magát?
- Fáj a nyakam…
- Ha megengedi, tudok segíteni.
Carina egy pillanatig habozott, de a fájdalom túl erős volt.
- Rendben. Megengedem - ült fel az ágyon.
Maga elé fogta a rózsaszín, virágmintás takarót, hogy William ne lássa a hálóruháját. Egyszerűen nem volt energiája átöltözni.
William leült, közvetlenül Carina mellé.
- Bevallom, még sohasem masszíroztam meg senkit. Így előre is elnézést, ha nem csinálom szakszerűen - mondta, azzal eltűrte a lány gesztenyebarna haját. Hosszú ujjaival kissé félszegen hozzáért a nyakához, és lágy, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte. Carina a férfi érintésétől zavarba jött és akaratlanul is megdermedt.
- Feszültnek tűnik Úrnőm. Tán nem esik jól?
- De… - nyelt egyet. Igazság szerint túlságosan is jól esett neki, libabőrös lett William tapintásától.
- Próbáljon meg ellazulni - javasolta.
- De hogyan? Nem megy.
William ekkor elmosolyodott, és lecsúsztatta a kezét a lány vállára, amibe finoman belemarkolt. Carina ezen úgy meglepődött, hogy elszállt minden görcsössége.
- William, ezt hogy… - kezdett bele, de a férfi ekkor odahajolt hozzá. Ajka súrolta a fülét, amibe belesúgta bársonyos hangon:
- Valahogy így.
Carinán elhatalmasodott a vágy, nem bírta tovább. Meg akart fordulni és csókot lehelni William ajkára, de nem merte megtenni ezt a lépést. Teste viszont önkéntelenül reagált - nekidőlt a férfinek. Háta hozzásimult William felsőtestéhez, és ez különös módon nyugalommal töltötte el.

9. szössz eleje :)

Igen, máris hoztam egy kis előzetest :) Remélem, tetszeni fog :) Várom a véleményeiteket!

Carina kis idő múlva felébredt, és hirtelen azt se tudta, mi történt vele és hol van. De amikor rájött arra, hogy William megtalálta, és ő épp a térdén fekszik, megnyugodott. Még akkor sem örült ennyire komornyikjának, amikor megmentette Dominic úrfitól.

- Felébredt, Úrnőm? - kérdezte a férfi lágy hangon, szinte suttogva.

- Ki mondta, hogy abbahagyhatod a simogatást? - kérdezte Carina álmatagon, nem tért még egészen magához.

- Egészen addig simogattam a haját, amíg el nem nyomta az álom. Utána nem mertem önhöz érni, mert attól tartottam, hogy felébresztem.

- Azért jöttél, hogy hazavigyél, igaz? - ült fel Carina pokrócostul a padon.

- Az édesapja nagyon aggódik önért.

- Hahh…! Még hogy aggódik. Örül, hogy elszöktem!

- Ne mondjon ilyet! Rossz hallani. Bármit is gondol, az édesapja szereti önt.

- Nem! Nem szeret! És ne kényszeríts arra, hogy hazamenjek, mert beleugrom a Temzébe! Mondd meg édesapámnak, hogy nem találtál meg!

- És mi lesz önnel?

- Kölcsönözz nekem egy kis pénzt a papától, én majd elleszek… Kiveszek egy szobát, és eléldegélek egyedül.

- Ön most arra kér, hogy lopjam meg az édesapját, és adjam a pénzt kegyednek, hogy hátralevő életében száműzöttként éljen?

- Igen! Pontosan erre! - felelte dacosan.

- Ezt biztos, hogy jól átgondolta? Noha én csak egy egyszerű komornyik vagyok, és nincs beleszólásom Úrnőm dolgaiba, de engedje meg, hogy elmondjam a véleményemet.

- Nem érdekel a véleményed! Ha hazaviszel, vagy megmondod a papának, hogy hol vagyok, azt fogom hazudni neki, hogy te szöktettél el engem!

- Hát ennyire nem akar hazamenni…? - kérdezte a férfi szomorúan, minden vád nélkül.

- Nekem nincs otthonom. Az embernek az az otthona, ahol szeretik őt… - csuklott el a hangja. Elfordult, hogy William ne lássa a könnyeit.

- Én nem utálom Úrnőmet - vonta magához a férfi a pokrócba bugyolált lányt, és átfonta erős karjával.

- Hazudsz - zokogott.

- Mivel bizonyítsam, hogy elhiggye: igazat mondok?

- Maradj velem - fúrta bele a fejét Carina komornyikja mellébe.

- Ha ez a kívánsága, Úrnőm - simított végig gyengéden a lány haján. - Ön mellett maradok és védelmezem. Komornyikja és testőre leszek mindaddig, amíg igényt tart a szolgálataimra.

- Köszönöm - suttogta Carina. William meghökkent. Még soha, semmit nem köszönt meg neki úrnője.

- Ezen nincs mit köszönni. Ez csak természetes.

- Miért? - kérdezte a lány halkan.

- Mit miért?

- Miért maradsz velem? - nézett fel Williamre könnyes szemmel.

- Nem hagyhatom, hogy egyedül csatangoljon. Nem venném a lelkemre, ha bármi történne önnel.

Carina elnézett, és lesütötte a szemét.

- Történt valami. Igaz? - kérdezte aggódva.

- Nem…

- Bántotta valaki? Megsérült?

- Nem!

- Hát mitől ilyen zaklatott? - fogta meg Carina állát, és felbiccentette a fejét, hogy ránézzen. A szemébe újból könnyek gyűltek, és egész testében megremegett a szörnyű emléktől.

- El... Elmentem egy bordélyházba - nyögte ki végül, és megint elsírta magát. Karjával átfonta William nyakát, és az arcához préselte az arcát.

- Hogyan…? - döbbent meg a férfi.

- Azt-azt hittem, fogadó, de kiderült, hogy mégsem… A madam megfogta a mellemet, és…és azt mondta, lapos vagyok, és az egyik férfi…  - Összefüggéstelenül beszélt, annyira magán kívül volt.

- Mit csinált?

- Nekem dörgölőzött, és a falhoz szorított…

Williamnek megcsikordult a foga.

- De szerencsére jött a madam, és leszedte rólam. Azt hitte… azt hitte, hogy én azért mentem oda, mert a lányokat szeretem…

- Ugye nem maradt ott tovább?!

- El… elrohantam.

- Jól tette.

- Én... - kezdett bele a mondatba Carina, de inkább elhallgatott.

- Igen?

- Én csak… Örülök, hogy rám találtál.

- Reméltem, hogy így lesz. Nagyon sajnálom, ami önnel történt, és ha bármiben tudok segíteni, állok rendelkezésére.

- Én csak szeretnék egy nyugodt helyet, ahol pihenhetek…

- Itt van a közelben egy fogadó. Jöjjön - tolta el magától a lányt, majd finom mozdulattal hozzáért az arcához, és letörölte úrnője könnyeit. Carina elpirult, és hogy zavarát leplezze, elfordult. Gyűlölte magát, hogy a férfi ilyen hatást vált ki belőle, ugyanakkor izgalmasnak találta a helyzetet, és újból át akarta élni a pillanatot.

Miután kivettek két szobát a fogadóban, Carina forrófürdőt vett. Annyira kimerült, hogy elszenderedett a kellemes hőmérsékletű vízben. Kopogtatás hangja riasztotta fel.

- Úrnőm, minden rendben?

- Igen, csak elaludtam.

Carina megborzongott, mert a víz teljesen kihűlt. Megtörölte magát, és vacogva beleburkolózott a puha köntösébe.

- Küldessek fel szobalányt, hogy segítsen önnek?

Carina majdnem rávágta, hogy „igen”, de meggondolta magát. Kezdett elege lenni abból, hogy mindenki kiszolgálja őt, és nem hagyják érvényesülni. Ő egyedül is tud öltözködni, előző nap kifejezetten ügyesen ment neki. Leszedte a szárítókötélről a ruháit, és rekordidő alatt beléjük bújt. Büszke volt magára, és még a harisnyáját se szakította el.

Komornyikja kint várta az ajtó előtt.

- Milyen finom illata van Úrnőmnek! - jegyezte meg, amire Carina arcán piros folt jelent meg.

- Tudom - mosolyodott el alattomosan, azzal befújta a férfit a parfümmel. - Érezd magad megtisztelve, egész nap az én illatom lesz rajtad!

William köhécselt a tömény, édeskés illattól, amire Carina kárörvendően felnevetett.

- Ez… khm… Igazán megtisztelő.

- Az is! Ezt a parfümöt papa Indiából hozatta!

- India varázslatos hely. Parancsol valamit, Úrnőm?

- Egy zöld tea és gyömbéres szelet jól esne.

- Máris intézkedek ez ügyben, Úrnőm - hajolt meg a férfi, és elment.

Carina elégedetten elmosolyodott, és belépett a szobába. Egy zöld pokróccal leterített ágy, ruhásszekrény és vitrin volt az össze-berendezés. Nem valami puccos hely - fintorodott el, és leporolta az ágyat, mielőtt lefeküdt. Az oldalára fordult, és pár percre rá elnyomta az álom. 

8. Egyszer fent, egyszer lent

Carina egy darabig üldögélt a Hyde parkban, de megunta, és kivett egy szobát egy elegáns szállodában, természetesen álnéven. Nem kockáztathatta, hogy felismerjék, mert attól tartott, hogy kerestetik őt a csendőrök. Erről nem volt meggyőződve, hisz azt mondta neki édesapja, hogy jobb lett volna, ha meg sem születik. Gyanította, hogy még örül is neki édesapja, hogy elszökött, és esze ágában sincs utánamenni. De ha mégis, abban biztos volt, hogy Williamet küldené érte, hisz a férfi amolyan „testőrként” szolgált mellette komornyiki feladatain túl, bár nem kapott érte külön pénzt.

Carina egy hatalmas, puccos szobát vett ki a harmadik emeleten, ahonnan kitűnő kilátás nyílt az erkélyről. A falakat halványrózsaszín drapériával borították, és az ágy olyan pihe-puha volt, hogy legalább fél órán át lustálkodott benne. Fürdőszoba is tartozott a szobához, ahol mindjárt megfürdött. Ez eltartott jó ideig, mivel otthon komornái mosdatták. Eleve tíz percébe telt, amíg megszabadította magát a ruháitól - harisnyáját sikeresen elszakította a művelet közben. Ezen bosszankodott, mert csak négy harisnyát vitt magával. De gondolta, majd úgyis vesz másikat.

Nyakig elmerült az orgonaillatú habfürdőben, és legalább negyedórán át áztatta magát benne. Gyűlölte, ha piszkos, és ezért sokszor napi kétszer is megfürdött. Ezt édesapja nem nézte jó szemmel, mert túlzásnak tartotta. Carina viszont szeretett ápolt és jó illatú lenni. Még parfümöt is használt, nem csak az estélyeken, hanem hétköznapokon. Természetesen magával vitte a kedvencét, amit egyenesen Indiából hozattak neki. Lágy, kellemes, fűszeres illata volt, egyszerre édes és fanyar. Amikor kiszállt a kádból, befújta magát vele. Újabb tíz percébe tellett felöltöznie, és közben átkozta magát, miért nem vitte magával valamelyik komornáját. Végül azért sikerült neki a művelet, bár olyan furcsán állt rajta a rózsaszín, szalagokkal díszített szoknyája. Megnézte magát a tükörben, és rájött, hogy fordítva vette fel. Megpróbált masnit kötni a ruhájára, de csomó lett belőle, amit nem tudott kibogozni. A fűzőjét se bírta egyedül beszorítani, ezért inkább egy egyszerű, szintén rózsaszín, csipkés blúzt vett fel. Egyenes haját kontyba akarta fogni, de nem járt sikerrel. Tincsei összegubancolódtak, és miután sikerült egy csomót kitépnie a hajából, komolyan fontolgatta, hogy levágja. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy milyen nevetséges, hogy még felöltözni se tud egyedül. Bezzeg erre senki nem tanította, de ostoba francia dalokat énekelni és piruettezni igen. Kezdett meggyőződni arról, hogy egész életében csupa olyan dolgot tanult, amiknek semmi értelmük, gyakorlati hasznát pedig végképp nem veszi, legfeljebb a táncnak. De jelen helyzetben nem sokra megy tánctudásával.

Carina akkor döbbent rá arra, hogy ő igazából semmihez sem ért. Talán az énekléshez… Mindenki azt mondta, milyen elbűvölő a hangja, nem győzték őt dicsérni az emberek. Gyakran járt hangversenyekre édesapjával és mostohaanyjával, és irigyelte azokat, akik tudnak hangszeren játszani. Ő zongorán pötyögött egy keveset, de a tanára azt mondta neki, hogy nincs érzéke hozzá. Így ő távolról élvezte a zenét, bár néha eljátszott a gondolattal, milyen jó lenne kiállni a színpadra, és énekelni. Amikor közölte tervét édesapjával, leszidta, és azt mondta neki, hogy nem méltó egy grófkisasszonynak holmi bárénekesnő módjára illegetnie magát.

Amikor kezdett megéhezni, lement az ebédlőbe. A magas mennyezetű, boltíves terem tele volt emeletnyi méretű, osztott ablakokkal, amiken át betűzött a nap. A székeket bársonnyal borították, az asztalokra hófehér, csipkés abroszt terítettek. A mennyezetről egy kristálycsillár függött le, ezernyi gyertyával. Rajta kívül úgy húszan lehettek a helyiségben. Ő egy félreeső asztalnál foglalt helyet, a lépcsővel szemközt. Miután kiválasztotta az ételeket, odaintett egy pincért.

- Jó napot, kisasszony! Mit parancsol? - Carina elmosolyodott, és sorolni kezdte:

- Kérnék egy gyümölcssalátát, körte nélkül, mogyorós csokoládét, meggyes bonbont, rizsfelfújtat vaníliás pudinggal, és desszertnek krémtortát. Ó, és gyömbéres teát. - Carina elképzelte maga elé édesapja arcát, ahogy leadja a rendelést. Ilyet nem mert volna tenni a jelenlétében, de most azt csinál és eszik, amit akar. Egyszer megengedheti magának, legfeljebb felszed pár kilót.

A pincér felvont szemöldökkel nézett a lányra.

- Amiket rendelt, mindegyik desszert. El fogja rontani a hasát, kisasszony!

- Kérdeztem a véleményét? - nézett rá megvetőn. - Tegye a dolgát, és hozza gyorsan, mert megbánja!

- Igenis - bólintott a férfi, és elsietett.

Carina türelmetlenül dobolt az asztalon, amíg meghozták az édességeket. Azon nyomban nekik esett, szinte habzsolt, persze betartva az asztali etikettet. De egyszerűen nem bírt ellenállni a sok finomságnak. Kezdte roppantul megkedvelni a szabad életet, élvezte, hogy kedvére dőzsölhet, és senki sem szól rá.

- Italt hozhatok még esetleg? - jelent meg a pincér, miután Carina „megebédelt.”

- Igen - villant meg a lány szeme. - Kérek egy üveggel a legjobb borukból!

- Bor? Ön hány éves? Nem túl fiatal ehhez?

- Semmi köze a koromhoz!

- Elnézését kérem, nem akartam megbántani. Máris hozom.

A férfi pár perc múlva visszatért, egy üveggel és kristálypohárral a kezében, amit a lány elé tett, és beleöntötte a vörös színű folyadékot.

- Parancsoljon.

- Köszönöm.

Carina óvatosan belekortyolt, és elfintorodott. Otthon édesapja csak kóstolóba adott neki alkoholt, és nem volt emiatt hozzászokva az ízéhez.

- Ez savanyú! - kiáltott fel undorodva.

A pincér odasietett hozzá.

- Azonnal vigye vissza, és hozzon valami édeset!

- Igenis, kisasszony - mosolyodott el a férfi.

Kis idő elteltével ismét megjelent, és egy barna folyadékkal teli bögrét tett le elé. A lány kétkedve beleszagolt, és miután az illatát kellemesnek találta, belekóstolt.

- De hisz ez forrócsokoládé!

- Ez az önnek való.

- Nem vagyok gyerek! - csapta le a bögrét az asztalra, aminek kiloccsant a tartalma, rá, a hófehér abroszra.

- Nem akartam megsérteni kegyedet, de a forrócsokoládé a legédesebb az itt található összes ital közül. De ha ragaszkodik a szeszes italokhoz, tudok ajánlani pár édes fajtát, mint például a csokoládélikőr.

- Az jó lesz - vágta rá.

Miután meghozta a pincér, és beleszagolt az italba, felhajtotta egy kortyra. Kirázta a hideg az alkohol jellegzetes ízétől, de lényegesen kellemesebbnek találta, mint a bort. Töltött még egy kis pohárkával, de többet nem bírt inni, mert hányinger tört rá, ezért felment a szobába, és leheveredett az ágyra félórácskára. Miután jobban lett, elindult városnéző körútra - megnézte London nevezetességeit, és vásárolt magának vagy egy tucat holmit – turnűrös szoknyákat, blúzokat, harisnyát és ékszereket.

Kissé fáradtan, de tömött táskával, és éhesen tért vissza a szállodába, ahol megvacsorázott, és szinte beleájult az ágyba. Utolsó gondolata az volt, hogy miért nem szökött el előbb, hisz nincs csodálatosabb a szabad életnél.

Miután reggel tíz órakor felkelt, tizenegyig lustálkodott az ágyban. Csak feküdt az oldalán, és a terveit szövögette, miket fog csinálni aznap. El akart menni ruhákat nézni, fotósorozatot csináltatni magáról, illetve meglátogatni egy elegáns koktélszalont este, ahol remélte, hogy megakad rajta egy jóképű fiú szeme. Ez volt a terve, arra azonban nem számított, hogy egészen másképp fognak alakulni a dolgok…

A reggeli, szokásos tusoló után felöltözött - ezúttal alig telt hat percébe, amire roppantul büszke volt - és lement a recepcióhoz.

- Jó reggelt! Miben segíthetek? - kérdezte a férfi.

- Jó reggelt! Megfelel a szállás, úgy döntöttem, maradok.

- Természetesen, tizenöt font lesz. Ehhez még hozzájön a tegnapi szállás, valamint az itt elköltött ebéd illetve vacsora. Az annyi, mint… - keresgélt a papírok között. - Á! Negyvenöt font, két shilling.

Carina szeme elkerekedett a csodálkozástól.

- Hogy mi?!

- Szeretné előre kifizetni esetleg…?

- De hát… De hát nekem csak negyvenöt fontom maradt!

- Hogy lássa nagylelkűségemet, elengedem a két shillinget. Azonban fel kell, hogy szólítsam a távozásra.

- De… De én grófkisasszony vagyok! Nem bánthatnak így egy nemes hölggyel! Csak egy éjszakára hadd maradjak még!

- Sajnálom.

Carina teljesen tanácstalan volt, nem tudta, mihez kezdjen egyedül, pénz nélkül a fővárosban. Azt hitte, hogy elegendő pénzt vitt magával, erre meg kiderül, hogy alig elég szállásra és ételre.

- Tessék. Fogja - nyomta a recepciós kezébe a negyvenöt fontot, miután felment a szobájába, és összeszedte a holmijait.

Amikor kilépett az utcára, erőt vett rajta a kétségbeesés. Minden olyan idegennek tűnt számára, elveszettnek és végtelenül magányosnak érezte magát. Beletúrt a zsebébe, és legnagyobb megkönnyebbülésére talált benne fél pennyt.  „Vajon mire elég?” - tűnődött. „Talán egy kis péksüteményre vagy kenyérre…” Arra gondolt, hogyha majd, ha nagyon éhes lesz, vesz magának némi élelmet, és kér szállást este valahol. Csak befogadják, hisz grófkisasszony, és ugyan ki merne ellentmondani egy úrihölgynek?

Egy óra bolyongás után kezdett rettenetesen unatkozni, ezért leült egy parkba, és jobb híján kacsanézéssel múlatta idejét. Ezt igen hamar elunta, ezért előszedett egy könyvet a táskájából, és olvasni kezdte. Charlotte Bronte Jane Eyre című művét vitte magával, ami nagyon tetszett neki. Kissé különösnek találta, hogy egy úr beleszeret a lánya nevelőnőjébe, és azon tűnődött, hogy ez vajon a valóságban lehetséges-e. Akaratlanul eszébe jutott William, de gyorsan elhessegette a gondolatot.

Teljesen beleélte magát a könyvbe, és jó párszor azon kapta magát, hogy Mr. Rochesterről ábrándozik. A könyv vége felé járt már, amikor kezdett megéhezni. Összepakolt, és útnak indult, hogy vegyen magának valami ehetőt. Hamarosan talált egy pékséget, ahová benyitott.

- Jó napot! Mit parancsol? - szólította meg a lányt a pult mögött álló, mogorva képű férfi.

- Jó napot! - köszönt. - Mit tud adni fél pennyért?

- Vajas kiflit.

- Kiflit?! Én egész nap nem ettem semmit, ön szerint jól fogok lakni egy vajas kiflivel?!

- Sajnálom.

- De hát én egy grófkisasszony vagyok! Hogy hagyhatja, hogy egy úrihölgy éhezzen?! Ez felháborító!

- Grófkisasszony?  - vonta fel a férfi a szemöldökét. Hangjában gúny bujkált. - És mégis mit keres egy grófkisasszony fél pennyvel a zsebében Londonban? Ez egy kicsit hihetetlen, nem gondolja?

- Engem a legkevésbé sem érdekel a véleménye! Tessék, itt a fél penny, maga zsugori! De az ön lelkén fog száradni, ha éhen halok!

A férfi megcsóválta a fejét, és Carina elé lökte a kiflit.

- Nesze!

A lány megfogta, és kiviharzott az üzletből. Az ajtót jól rávágta, és kint mérgében belerúgott egy kőbe. Ő egy grófkisasszony! Vele nem bánhatnak így! És ha éhen veszik?! Mi lesz így vele? Még arra sincs pénze, hogy hazamenjen… Ráadásul sötétedik.

Miután megette a soványka kiflit, csak még éhesebb lett, de legalább nem fájt már úgy a hasa.

Villám cikázott át az égen, amit hangos mennydörgés követett. Pár percre rá elkezdett szemerkélni az eső, amire majdnem elsírta magát. Tanácstalanul, csüggedten bolyongott az utcákon, és a jó meleg, puha ágyára gondolt. A levegő lehűlt, ezért magára húzott még egy felsőt, de nem sokat segített. Nem bírta tovább, bekopogott egy kissé ütött-kopott fogadóba.

- Jó estét! - köszönt bizonytalanul. A fogadós, egy ijesztő külsejű, nagydarab férfi összehúzott szemmel méregette.

- Mit akar?

- Egy… egy szobát szeretnék kivenni, de sajnos nincs pénzem…

- Akkor mit keres itt?! Nincs pénz, nincs szállás. De tudja, mit? - vigyorodott el kéjesen. - Tetszik nekem. Ha eltölt velem egy éjszakát, nem kell kifizetnie.

- Hogy beszélhet így egy grófkisasszonnyal?! Felfordult a gyomrom magától!

- Ha nem, hát nem. Alhat az utcán is. De vigyázzon, mert még a végén el találja metszeni valaki a csinos kis nyakát!

- Inkább, mint magával eltölteni az éjszakát! - viharzott ki Carina a fogadóból.

Kezdte visszasírni a kényelmes kastélyt, sőt, Williamet is… Ha ő ott lenne mellette, most nem kéne London sikátoraiban mászkálnia sötétedéskor. Valahol a közelben férfiak kurjongattak, nevetgéltek, ezért sietősre fogta a lépteit.

A gyér fény és eső miatt alig látott valamit, így megbotlott, és elesett. A tenyerét és térdét felhorzsolta, és piszkos lett a ruhája, de jelenleg ez izgatta a legkevésbé. Az már annál inkább, hogy majd’ megfagy, és nincs hová mennie. Befordult egy utcasarkon, és meglátott egy piros lámpával kivilágított épületet. Nem volt rajta cégér, de gondolta, fogadó lehet, így hát bekopogott.

Egy negyvenes évei elején járó, festett arcú nő nyitott ajtót neki. Magas volt és erős testalkatú. Fekete haját kontyba fogta, sötétbarna szemét erősen kihúzta fekete szemceruzával.

- Jó estét - köszönt Carina megszeppenten.

- Jöjjön, jöjjön csak beljebb, mi mindig szívesen fogadjuk az olyan csinos lánykákat, mint kegyed!

Carinának jól esett a bók és a szívélyes fogadtatás. Amikor belépett a helyiségbe, kellemes, édes illat csapta meg az orrát. A mennyezeten vörös burával fedett lámpa lógott, és díszes lépcső vezetett fel a felsőbb emeletekre.

- Hány éves?

- Tizennyolc leszek.

- Hm - mérte végig a nő tetőtől-talpig. - Forduljon meg!

- Miért? - vonta össze a szemöldökét a lány, de azért tette a kérést.

- Hm… - hümmögött tovább. - Köszönöm, visszafordulhat. Meg kell, hogy mondjam, kicsit lapos. Nem ártana felszedni pár kilót - állapította meg, majd hirtelen belemarkolt Carina mellébe. - A melle viszont feszes és kemény, ez szerencsés párosítás. A pofija is nagyon csinos, ahogy elnézem, ezek a szeplők egyszerűen elragadóak! - fogta meg az állát. - És ezek a hatalmas, mélykék szemek a seprűs szempillákkal! Ön kivételes szépség!

Carina teljesen elvörösödött, még soha életében nem érezte ekkora zavarban magát. Tiltakozni akart, kikérni magának, hogy ne fogdossa, hisz ő egy úrihölgy, de annyira megdöbbent, hogy nem bírt kinyögni egy szót sem.

- Hogy hívják?

- Monica.

- Monica! Milyen gyönyörű név! Illik önhöz. Az egyik lányom is Monica. De majd megismerkedik vele. Erre, erre! - mutatta neki az utat a nő, és ő ösztönszerűen követte. - Ők itt a lányaim - nyitott be egy ajtón.

Carina kis híján sokkot kapott a látványtól.

A szobában tömény, fülledt füstölőszag terjengett, és mindent selyemmel illetve színes, átlátszó anyaggal borítottak. A vörös kanapékon hiányos öltözetű, sőt, félmeztelen hölgyek és urak illetlen dolgokat műveltek egymással. Az egyik férfi épp partnere melléről nyalogatott valamiféle vörös folyadékot, a másik egy kigombolt szőrmeruhát viselő hölgy szoknyája alatt nyúlkált. Lágy zene szólt egy gramofonból, ami némileg elnyomta a kéjes nyögdécseléseket. Carina csak állt ott tátott szájjal, vörös fejjel, szóhoz sem jutott megrökönyödésében. Erre igazán nem volt felkészülve. A falakat aktképek borították, és a polcon meztelen női alakokat formázó szobrok sorakoztak. A hölgyek közül a legtöbben érdeklődve, de jó páran irigykedve, sőt, rosszallóan méregették, főleg a piszkos ruháját. A férfiak szinte levetkőztették a tekintetükkel, sőt, egy korosodó, bajszos férfi odament hozzá.

- Friss hús, Madam? - kérdezte, azzal elvigyorodott, és belemarkolt Carina fenekébe, és nekidörgölőzött. A lány érezte, milyen kemény a férfiassága.

- Hogy merészel megérinteni ilyen illetlen módon?! - kevert le neki egy hatalmas pofont. Kezdett magához térni első sokkjából.

- Velem te nem szórakozol, szajha! - ragadta meg a vállát, és nekipréselte a testével a falnak.

- Nem tűröm ezt a viselkedést! - rángatta le róla a Madam a felajzott férfit. - Ő még új, be kell vezetni a szakma rejtelmeibe. Jöjjön, kis drágám, körbevezetem önt, és elmondom a szabályokat - karolta át a nő a lány vállát. - Még mindig itt van?! - rivallt rá a férfira, aki szitkozódva elment.

- Eszem ágában sincs örömlánynak állni! Én egy grófkisasszony vagyok, és még sohasem érintett férfi!

- Óó, már értem - mosolyodott el sejtelmesen a nő. - Mért nem ezzel kezdte? Gondoltam is mindjárt, hogy nem dolgozni akar. Ön túl kifinomult hozzá. Hölgyet szeretne, igaz? Mi teljesítjük a kívánságát! - kacsintott rá, azzal intett a kezével.

Négy, kihívó öltözetű nő jelent meg előttük - az egyik csupán térd fölé érő szoknyát és sárga, átlátszó kendőt viselt a vállára terítve.

- Itt vannak a lányaim, ők teljesítenek bizonyos… különleges kívánságokat. Válasszon, de akár vihet egyszerre többet is… Ahogy óhajtja!

- Mégis mit képzelnek?! Én a férfiakat szeretem! - csattant fel Carina, azzal feltépte az ajtót, és elrohant.

Kint az eső még jobban zuhogott, mint előtte, de nem törődött vele, neki csak az számított, hogy kikerült arról a rémes helyről. Lélekszakadva rohant, amíg el nem hagyta az ereje. Egy parkban volt, ahol ráhuppant egy padra, és a kezébe temette az arcát. Kitört belőle a sírás, úgy zokogott, akár egy kisgyerek. Valami végérvényesen megtört benne. Ez túl sok volt a számára, nem egészen így képzelte a „szabad életet”.

Összekuporodott a padon, és felhajtotta a gallérját. Az otthonára gondolt, édesapjára, de az utolsó gondolata William volt, mielőtt álomba sírta magát. Nyugtalanul aludt - már ha azt annak lehet nevezni - mindenre felriadt, és egyszer le is esett a padról.

Williamről álmodott, hogy ott ül mellette, és finoman simogatja az arcát. Résnyire nyitotta a szemét, és rájött arra, hogy ez a valóság - William rátalált, és épp őt ébresztgeti! Boldogság és hihetetlen megkönnyebbülés járta át a szívét. Hajnal felé járt az idő - legalábbis a nap még nem kelt fel, de a madarak csicseregtek. Túl fáradt és kimerült volt ahhoz, hogy felkeljen. Halványan elmosolyodott, és rátette a kezét a férfi kézfejére.

- William… - suttogta a nevét erőtlenül.

- Jó reggelt, Úrnőm.

- Hát rám találtál…

- Nem volt könnyű. Bizonyára fázik, hoztam pokrócot - szedett elő a férfi a bőröndjéből egy sötétszürke pokrócot, és a lányra terítette. Carina nyakig betakarózott vele.

- Hajtsa a fejét a térdemre.

Carina nem tiltakozott, szó nélkül tette a férfi kérését. Fájt a nyaka a kemény padtól, bár William térde se volt sokkal puhább.

- Simogasd a hajam… - suttogta Carina kábán az álmosságtól.

William gyengéd mosolyra húzta a száját, és tette úrnője utasítását. Carina elégedetten felsóhajtott, és lehunyta a szemét. Iszonyú jól esett neki, és határtalanul boldog volt, hogy William rátalált. Hisz ki tudja, mi lett volna vele nélküle… 

Következő fejezet

Kis részlet a 8. szösszből :)

Drágaság nagyon felnőttesnek érzi magát :P

- Jó napot, kisasszony! Mit parancsol? - Carina elmosolyodott, és sorolni kezdte:

- Kérnék egy gyümölcssalátát, körte nélkül, mogyorós csokit, meggyes bonbont, rizs-felfújtat vaníliás pudinggal, és desszertnek krémtortát. Ó, és gyömbéres teát. - Carina elképzelte maga elé édesapja arcát, ahogy leadja a rendelést. Ilyet nem mert volna tenni a jelenlétében, de most azt csinál és eszik, amit akar. Egyszer megengedheti magának, legfeljebb felszed pár kilót. 

A pincér felvont szemöldökkel nézett a lányra.

- Amiket rendelt, mindegyik desszert. El fogja rontani a hasát, kisasszony!

- Kérdeztem a véleményedet? - nézett rá megvetőn. - Tedd a dolgod, és hozd gyorsan, mert megbánod!

- Igenis - bólintott a férfi, és elsietett.

Carina türelmetlenül dobolt az asztalon, amíg meghozták az édességeket. Azon nyomban nekik esett, szinte habzsolt, persze betartva az asztali etikettet. De egyszerűen nem bírt ellenállni a sok finomságnak. Kezdte roppantul megkedvelni a szabad életet, élvezte, hogy kedvére dőzsölhet, és senki sem szól rá.

- Italt hozhatok még esetleg? - jelent meg a pincér, miután Carina „megebédelt.”

- Igen - villant meg a lány szeme. - Kérek egy üveggel a legjobb borukból!

- Bor? Ön hány éves? Nem túl fiatal ehhez?

- Semmi közöd a koromhoz!

- Elnézését kérem, nem akartam megbántani. Máris hozom.

A férfi pár perc múlva visszatért, egy üveggel és kristálypohárral a kezében, amit a lány elé tett, és beleöntötte a vörös színű folyadékot.

- Parancsoljon.

- Köszönöm.

Carina óvatosan belekortyolt, és elfintorodott. Otthon édesapja csak kóstolóba adott neki alkoholt, és nem volt emiatt hozzászokva az ízéhez.

- Ez savanyú! - kiáltott fel undorodva. 

A pincér odasietett hozzá.

- Azonnal vidd vissza, és hozz valami édeset!

- Igenis, kisasszony - mosolyodott el a férfi.

Kis idő elteltével ismét megjelent, és egy barna folyadékkal teli bögrét tett le elé. A lány kétkedve beleszagolt, és miután az illatát kellemesnek találta, belekóstolt.

- De hisz ez forró csoki!

- Ez az önnek való.

- Nem vagyok gyerek! - csapta le a bögrét az asztalra, aminek kiloccsant a tartalma, rá, a hófehér abroszra.

- Nem akartam megsérteni kegyedet, de a forró csoki a legédesebb az itt található összes ital közül. De ha ragaszkodik a szeszes italokhoz, tudok ajánlani pár édes fajtát, mint például a csoki likőr.

- Az jó lesz - vágta rá.

Carina gyöngyhalászik

Kim nem az én szereplőm, hanem  kedves írótársamé, Jane N. Porter-é. Kicsit kölcsönvettem egy jelenet erejéig utólagos engedelmével. Ezt csak ide teszem fel, jó szórakozást hozzá :)

Carina a tengerparton üldögélt a mólón, és szomorú tekintettel nézte a hullámzó vizet. Észre sem vette, hogy valaki odasettenkedett mögé, csak akkor, amikor megszólította:

- Ahoy, kislány! Miért lógatod az orrod?

A hang egy fiatalos kinézetű, barna hajú, zöld szemű, kissé habókos ruházatú hölgyhöz tartozott.

- Nem lógatom.

- Hát rendben - telepedett le a nő Carina mellé. - Egyébként a nevem Kimberly, de szólíts csak Kimnek.

- Az enyém Car… Monica.

- Monica! Ugye tudsz úszni?

- Hát, egy kicsit… William tanítgatott.

- William? - vonta fel a szemöldökét Kim. - Ő ki?

- A komornyikom.

- A komornyikod tanított úszni?

- Igen. Papa megkérte rá.

- Ó, az remek! Lenne kedved gyöngyhalászni velem?

- Nem tudom. Azt hogy kell?

- Egyszerű. Lemerülsz a víz alá, és felhozod a gyöngykagylót.

- Hogy néz ki egy gyöngykagyló?

- Így - húzott elő Kim számtalan zsebe egyikéből egy rózsaszínes árnyalatú kagylót. - Nincs más dolgod, mint lemerülni érte.

- Ez nem hangzik bonyolultan.

- Szóval számíthatok rád?

- Még megfontolom.

- Nincs ezen mit megfontolni! Gyere! - fogta karon Carinát, és egy kis csónakhoz vezette.

- Szállj be, és fogd az evezőt.

Carina tette a kérését.

- És mit csináljak vele? - kérdezte értetlenkedve, miután Kim beszállt mellé.

- Evezz, te lány! Jó isten, te még sohase csónakáztál?

- De, csak nem nekem kellett evezni. Én grófkisasszony vagyok! - húzta ki magát pökhendin.

- Az vagy, vagy sem, nem izgat. Szeretnél gyöngyhalászni, vagy sem? Most még meggondolhatod magad.

Carina rövid habozás után bólintott.

- Akkor fogd a lapátot, és evezz!

Carina megpróbálkozott vele, belelógatta a lapátot a vízbe, és húzott egyet rajta. Arra azonban nem számított, hogy ilyen nehéz lesz, és kicsúszott az evező a kezei közül. Utánakapott, de nem volt elég gyors.

- Hoppá… - kapott a szája elé.

- Hoppá, bizony! Még szerencse, hogy van pótlapát.

Carina utána nyúlt, de Kim megcsóválta a fejét.

- A-a, még a végén ezt is beleejted. Maradj a fenekeden, és ha lehet, ne sokat ficeregj.

- De…

- Fel akarsz borulni?!

- Ne-nem.

Carina görcsösen kapaszkodott a csónak szélébe, és idegesen kémlelte a kék vizet.

- Na ne.. - szólalt meg Kim. - Ha most derül ki, hogy tengeribeteg vagy, én esküszöm, hogy beledoblak a vízbe!

- Nem vagyok! Azt hiszem… - bizonytalanodott el.

- Mit érzel?

- Szédelgek - fogta a fejét Carina. - Biztos a nap.

- Még napszúrást is kaptál?! Ó, ez nagyszerű. De ez majd lehűt - vigyorodott el a nő, és leloccsantotta a lányt tengervízzel. Carina felháborodottan prüszkölt.

- Hogy… hogy merészeled?!

- Én csak jót akartam… Mondom, ez majd lehűt. Most pedig vetkőzz, megérkeztünk.

- Hogy micsoda?!

- Báli ruhában akarsz netán merülni?

- Ez nem báli ruha!

- Az lényegtelen. Az a lényeg, hogy ez a sok réteg ruha akadályoz a mozgásban, és gondolom, nincs kedved egy hínárba belegabalyodva végezni.

- Akkor sem veszem le!

- Ne legyél ilyen kis szégyenlős! Itt csak én látlak, és nekem is olyanom van, mint neked. Hidd el, láttam már cifrább dolgokat is - kacsintott rá Carinára.

- Mint például?

- Még fiatal vagy ehhez. Mennyi is pontosan? Tizenöt? Tizenhat?

- Tizennyolc leszek hamarosan!

- Óó, akkor mégsem vagy már olyan kicsi. Úgyhogy tudod, hogy megy ez, nem kell magyaráznom.

- Mi?

Kim felsóhajtott és a kezébe temette az arcát.

- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.

- Én… én ezt nem értem.

- Majd megérted. Na, ne szégyenlősködj.

- De… Hát rendben - egyezett bele Carina kelletlenül, és elkezdett vetkőzni. Nem ment neki, majdnem elszakította a blúzát, amikor megpróbálta keresztülhúzni rajta a fejét. - Segíts!

- És még levetkőzni sem tud egyedül…

Kim megcsóválta a fejét, és segített kibújni Carinának a felsőrészéből és szoknyájából.

Egy lenge, csipkés ujjatlant és combközépig érő, buggyos alsóneműt viselt a sok réteg ruha alatt. Feszélyezve érezte magát ilyen „pőrén.”

- Na csakhogy! Fogd össze a hajad, és aztán induljunk! Tessék, itt egy szalag - nyújtotta át Carinának, aki értetlenül pislogott.

- Csak azt ne mondd, hogy még masnit se tudsz kötni!

Carina elpirult.

- Te egy igazi Istencsapása vagy! Na, fordulj meg.

Carina engedelmeskedett, amire Kim összefogta a haját.

- Most pedig elmondom, mit kell tenned. Ezt - nyújtott át neki egy kis zsákot - kösd a derekadra. Ebbe fogod szedni a kagylókat. Itt körülbelül nyolc méter mély a víz, és ami nagy szerencse, hogy igen tiszta. Majdnem le lehet látni a fenékig. Veszel egy nagy levegőt, leúszol a tenger aljára, és ha meglátsz egy gyöngykagylót, beleteszed a zsákba, és felhozod. Érthető?

- Igen.

- Meddig bírod a víz alatt?

- Nem tudom.

- Nos, derítsük ki. Rajta!

Carina beletette a lábát a vízbe, de azon nyomban visszahúzta.

- Ez hideg!

- Hamar hozzá lehet szokni. Ne kényeskedj!

- Nem kényeskedek! - Carina óvatosan magára loccsantott egy kis vizet, amire azon nyomban libabőrös lett. - De ez akkor is hideg! Én nem megyek be!

- Na, elég a nyafiból!

Kim kijött a sodrából, és belelökte Carinát a tengerbe.

- Hoppá!

Carina azonban annyira meglepődött, hogy hirtelen nem jutott eszébe, mit kéne csinálnia. Csak kapálózott összevissza kétségbeesetten, és köhögött, mivel jó fél liter sós vizet sikerült lenyelnie.

Kim elsápadt, és azon nyomban Carina után ugrott, akit kihúzott a tengerből.

A lány egész testében remegett, és hevesen köhögött. Kim megütögette a hátát, amire jobb lett.

- Ezt… ezt még megkeserülöd - nyögte ki a lány, és vacogva átkulcsolta a térdét.

- Azt mondtad, tudsz úszni.

- Valamennyire.

- Tessék - terített rá Kim egy kockás pokrócot, amibe Carina álig betakarózott. Arca halottsápadt volt, ajkai kékek a hidegtől.

-  Megparancsolom, hogy vigyél ki!

- Nem akarod megpróbálni még egyszer? Sajnálom az előbbit. Nem foglak megint belelökni a vízbe. Ígérem!

- Nem hiszek neked!

- Ha akarod, még a nyakamba is veszlek. Na, gyere, soha vissza nem térő alkalom!

- Nem! Ki akarok menni!

- Fújd ki magad nyugodtan, megvárom. Addig mesélj magadról.

- Nincs mit mondanom.

- Na, csak van valami! Hol élsz, kik a szüleid, miket szeretsz csinálni…

- Hát jó. London mellett élek a papával és mostohaanyámmal egy nagybirtokon. Szeretek táncolni, énekelni, bálokra járni, és sétálni a kertben.

- Sétálni? Én is szeretek, főleg holdfényes éjszakákon, a kedvesemmel, és nézni a csillagokat.

- Az szép! William mutatott egy helyet, ahonnan gyönyörűen látszanak a csillagok.

- William? Ő a kedvesed?

- William a komornyikom!  - vörösödött el Carina. - Már mondtam!

- Nem is tudtam, hogy egy komornyik munkaköri leírásában szerepel az, hogy csillagokat nézzen az Úrnőjével.

- Eltörött a hintóban a kerék, amikor mentünk hazafelé, és…

- Ismerem, ismerem. Nem kell magyarázkodni. Tudom, hogy megy ez - kacsintott rá cinkosan.

- Nem csináltunk semmit!

- Figyelj, nekem bevallhatod. Nem mondom el senkinek, én is csináltam már ezt-azt…

- De nincs mit bevallanom! - nézett Carina gőgösen.

- Jajj, te lány… - csóválta a fejét. - Tudod, én egy hajón dolgozom, és sok mindent láttam már, engem nem tud meglepetés érni. Többek között kalózokkal is harcoltam.

- Kalózokkal? - kerekedett ki Carina szeme.

- Bizony! Az egyiket bekapta Bruce, a cápám!

- Te egy cápát tartasz háziállat gyanánt?!

- Valaki kutyát, valaki macskát, én cápát - vigyorgott. - Na, megpróbálod újra?

- Csak utánad.

- Rendben.

Kim lehúzta magáról a ruháját, a derekára kötötte a zsákot, és belecsobbant a vízbe. Nagy levegőt vett, és eltűnt a habok közt. Carina egy darabig látta, ahogy Kim úszik lefelé, de hamarosan eltűnt a szeme elől.

Körülbelül másfél perc múlva tért vissza. Kapkodta a levegőt, és hevesen fújtatott.

- Sajnos nem jártam sikerrel, de megpróbálom még egyszer - mondta, azzal ismét lemerült.

Másodszorra siker koronázta erőfeszítését, és büszkén mutatta fel a zöldes-rózsaszínes árnyalatú kagylót. Bemászott a csónakba, majd fogott egy kemény pengéjű kést, és felfeszítette. Egy halványzöld, apró gyöngyöt rejtett magában a héj.

- Hát nem gyönyörű?

- De hát ez zöld!

- Ha megszárad, fehér lesz. Na, próbáld meg, igazán kár lenne kihagyni a lehetőséget!

- És ha megfulladok?!

- Ne aggódj, nem hagyom. Ha gondolod, kötök csomót a derekadra, és ha bármi gond van, felhúzlak.

- Megígéred?

- Megígérem - bólintott Kim, azzal rákötötte Carinára a zsákocskával együtt.

- Ha megint le mersz lökni, én…

- Ne aggódj. Nem foglak.

Carina először a lábát lógatta be a csónakból, majd lefröcskölte magát, hogy ne érje váratlanul a hideg. Kezdte megszokni a víz hőmérsékletét, és óvatosan belecsusszant a tengerbe. Emlékezett még William tanítására, de azért úszott pár kört, hogy belejöjjön.

- Készen állsz? - szólt oda neki Kim.

- Azt… azt hiszem.

- Sok sikert!

Carina vett egy mély levegőt, és elkezdet lefelé úszni. Arra azonban nem számított, hogy a sós víz csípni fogja a szemét, ezért szinte azon nyomban feljött a felszínre.

- Na, mi az? Vizes lettél?

- Csíp! Csípi a víz a szememet!

- Hogy neked mennyi bajod van… Ez egy tenger, mi mást vártál?! Na, jó, gyere ki a vízből, látom, veled nem lehet együttműködni.

- Nekem csak ne mondd meg, mit csináljak! - mondta Carina sértődötten, azzal lebukott a víz alá. Kim nézte, ahogy a lány egyre távolodik a felszíntől. Számolta a másodperceket, és amikor ötvennél járt, és Carina nem volt még sehol, kezdett aggódni. Riadtan húzni kezdte a kötelet, olyan gyorsan, amennyire csak bírta. Félelme beigazolódott, Carina élettelenül lebegett a kötél végén. Megfogta a derekánál és nyakánál fogva, és kihúzta a tengerből.

- Ne, ne, ne… - mondogatta kétségbeesetten Kim, azzal a karjába vette a lányt, és alkalmazta rajta a Heimlich - fogást. Ez hatott, Carina felköhögte a vizet, és résnyire nyitotta a szemét.

- Meg... megmentettél - nyögte ki elfúló hangon. Lecsukódtak a szemei, és feje Kim vállára hanyatlott.

Óvatosan ráfektette a kemény faülésre, és jól betakarta pokróccal, hogy meg ne hűljön. Előtte ellenőrizte a pulzusát. Szíve kevesebbet és gyengébben vert a normálisnál, de nem csodálta, hisz majdnem vízbe fúlt. Elkezdett kifelé evezni, és úgy az út felénél Carina lassan ébredezett.

- Hogy érzed magad? - kérdezte Kim.

- Majdnem… majdnem meghaltam - nyöszörögte a lány.

- Még szerencse, hogy rajtad volt a kötél.

- Meg-megszereztem - mondta elhalón. Szája sarkában büszke mosoly bujkált.

Kim felvonta a szemöldökét, ám legnagyobb döbbenetére Carina nem hazudott. Ámulva húzta elő a kis zsákból a tenyérnyi méretű kagylót, amit mindjárt felfeszített. Egy gyönyörű, az övénél kétszer akkora gyöngyöt talált benne.

- Ez a tiéd. Megdolgoztál érte - nézett Kim büszkén a lányra, és odaadta neki. Carina elégedett mosollyal a tenyerébe zárta, majd lehunyta a szemét. Na, ezért érdemes volt felkelni! 

7. Szökésben

Egy kis kitérő az új, hosszabb lélegzetvételű fejezet előtt :) Vendégszerepel benne egy szereplőm, Alice egy másik regényemből (A karmazsin égbolt alatt)

Carina hajnalban szökött el, amikor még mindenki aludt. Utazótáskájába becsomagolt mindent, amire úgy gondolta, szüksége lehet, bár a varrókészlet, amit minap az egyik cselédtől csent el ruhája átalakítására, nem fért bele, sem a nyolc pár kedvenc cipője. Amikor édesapja azt mondta neki, hogy „egy napot se bírnál ki a kastélyon kívül!” - kihívásnak vette. Be akarta bizonyítani neki, de legfőképp magának, hogy meg tud állni a saját lábán. De a fő ok, amiért elszökött, az az volt, hogy rádöbbent arra: senki sem szereti, és az egyetlen ember, aki szóba áll vele, a komornyikja. Szomorúság nyilallt szívébe, amikor megjelent előtte William arca. A maga módján ragaszkodott hozzá, elvégre mindig mellette állt a nehéz helyzetekben, noha csak kötelességből. Carina kíváncsi volt arra, vajon akkor is törődne vele, ha nem fizetnék érte…? Ebben erősen kételkedett. Hisz William rá, mint a felettesére, munkaadójára tekint, nem, mint egyenrangú partnerre. És ez így is van rendjén, ez a dolgok menete. Épp ezért nem értette, miért zakatol úgy a szíve, ahányszor eszébe jut a férfi, és miért fojtogatja a sírás a gondolatra, hogy valószínűleg sohasem látja viszont. Csak elindult bele, a vakvilágba, nem volt terve, mihez fog kezdeni.

Magával vitte az összes megtakarított pénzét, bár nem igazán tudta, mi mennyibe kerül. Ő otthon mindent készen kapott a kezébe, nem járt el vásárolgatni. Azért remélte, hogy szállásra fogja futni.

Hozzászokott az úri élethez, és még sohasem járt Londonnál távolabb. Mivel ősz volt, így magára húzta a hosszú, bélelt szövetkabátját és a bordó, félrecsapott sapkáját. Így indult útnak, hátán a táskával, amit alig bírt el. Le kellett állnia pihennie.

Egy földesúton ment keresztül, amit bokrok és mezők szegélyeztek.  Még egy nyulat is látott, amitől megijedt, mert pont előtte szökellt át. Olyan elhagyatottnak és magányosnak érezte magát, mint még soha életében. Elbizonytalanodott a jövőjével kapcsolatban, minden olyan kilátástalannak tűnt a számára. Már-már ott tartott, hogy visszafordul, amikor egy szekér állt meg előtte. Egy nála valamivel fiatalabb fiú ült a bakon.

- Jó reggelt, kisasszony! Hová-hová ilyen korán? - szólította meg.

- Jó reggelt. Én csak... - töprengett el Carina. Igazából fogalma sem volt, hová megy „ő csak.”

- Szálljon fel hátra, elviszem! Én Oulbury-ba igyekszem.

Carina nem tudta, hol lehet az az Oulbury, de neki csak az számított, hogy minél távolabb kerüljön az otthonától. De ahogy ránézett a szekérre, azon nyomban elment a kedve. Ülőhely gyanánt léc szolgált, és sehol egy párna. Méltatlannak érezte, hogy ő, egy grófkisasszony, aki mindenből a legjobbat kapja, egy ilyen rozoga, koszos tákolmányon utazzon. De a táska nehéz volt, ő pedig mindenáron el akart szökni. Magában tartotta a véleményét, mivel édesapja mindig mondta, hogy ne álljon szóba idegenekkel, és ne fecserésszen nála „alacsonyabb” rendűekkel. Azt viszont nem bírta megállni, hogy el ne fintorodjon. Helyet foglalt a kemény lécen, majd érezte, hogy a szekér megindul alatta. 

- A nevem Joe. És kegyed? - Carina majdnem bemutatkozott, de még időben észbekapott. Mivel nem jutott eszébe hirtelen semmilyen álnév, ezért a második nevét mondta:

- Monica.

- Monica! Ó, az bájos. Bár ismertem egy Monicát, ő nem volt az. Rajtakapott, miközben cseresznyét eszegettem a fárul’, és megkergetett sodrófával!

- Meg is érdemelted! Én még a kutyákat is rád eresztettem volna, ha tőlünk lopsz!

- Jajj, a kutyák, kisasszony, jajj a kutyák! Ne is említse! Minap úgy megharapott egy, pedig csak meg akartam simogatni! Aztán még meg is kergetett!

- Biztos megérezte, hogy rosszban sántikálsz.

- Ó, én nem sántikálok, jó a lábam! De eccer’ eltörtem, mer’ az egyik malac az ólban…

- Mennyit kérsz, hogy elhallgass végre?! - csattant fel Carina.

- Bocsásson meg naccságos’ asszony, egy szót se többet! Idesanyám is azt mondta, hogy túl sokat fecsegek összevissza! Idesanyám derék asszony, tudja, olyan jó tenyeres-talpas, és…

- Elhallgatnál végre?! - vesztette el a türelmét a lány. - Széthasad a fejem tőled!

- Bocsánat, bocsánat, most már tényleg abbahagyom!

- Na végre! - sóhajtott fel megkönnyebbülten.

Az út, amin mentek, igen göröngyös volt, és amikor belefutottak egy kátyúba, nagyot zökkentek. Carina erősen kapaszkodott a szekérbe, hogy ki ne essen. Félóra után kezdte meglehetősen rosszul érezni magát.

- Messze vagyunk még?

- Félóra és odaérünk!

- Félóra?! - hüledezett a lány. - Én nem bírok ki még ennyi időt! Tegyél ki, most rögön!

- De kisasszony, egy mező kellős közepén vagyunk! Engedje meg, hogy legalább elvigyem a legközelebbi kisvárosba! Csak tíz perc!

- Csak?!

- Jó lesz itt a mezőn?

- Nem… Inkább mégsem.

Amikor Joe tíz perc múlva kitette a kisváros határánál, Carinának le kellett ülnie. Émelygett a rázós úttól, szüksége volt egy kis időre, amíg rendbe jön. Felkelt a padról, és elindult körbejárni a várost. Megdöbbent, hogy az emberek milyen szegényes, divatjamúlt ruhákban járnak, és nem értette, rá miért néznek olyan furcsán. Ő az ő öltözetüket találta különösnek. Lerítt róluk, hogy nem nemesek. Egy korabeli fiú utána fordult, és így szólt:

- Milyen gyönyörű teremtés!

Carina kihúzta magát a bóktól, és elmosolyodott. Bezzeg itt „gyönyörűnek” tartják. Miért is nem szökött el előbb…? Kezdte egy kicsit visszanyerni az önbizalmát, amit Daniel és az édesapja előző nap a földbe tiport. Egészen tegnapig azt hitte, mindenki imádja őt, de rá kellett döbbennie, hogy ez koránt sincs így. Őt igazából senki sem szereti, és William is csak azért udvarias vele, mert ez a dolga. Édesapja gyűlöli őt, barátai nincsenek, kérője egy-két vén, pénzes férfin kívül nem akad… Görcsbe feszült a gyomra, ahogy ez eszébe jutott.

Magára maradt, távol az otthonától, egy ismeretlen kisvárosban, ahol mindenki úgy néz rá, mintha idegen lenne…

Az emberek összesúgtak mögötte, és a legtöbben kíváncsian, de páran kifejezetten ellenségesen bámultak rá. Ez nagyon nem tetszett neki, és megrémült. Sietősre fogta a lépteit, és befordult egy kis utcácskába, amin végigrohant.

Egy folyónál ért ki, aminek a partján ki volt építve kavicsokból egy kis utacska, bokrokkal és padokkal. Azon nyomban lehuppant az egyikre, és a kezébe temette az arcát. Érezte, hogy elerednek a könnyei.

Valaki hirtelen megérintette a vállát, amire megremegett. Egy pillanatra, de csak egy egészen rövid pillanatra átfutott a fején, hogy William az, és reménység öntötte el. Ám csalódnia kellett, amikor felpillantott. Egy vele egykorú, göndör, vörös hajú lány volt az. Szeplők tarkították az arcát, akárcsak neki, de jóval több és élénkebb. Nagy, kék szeme vidáman csillogott. Ruhája egy sárga kabátból és zöld nadrágból állt. Carina felvonta a szemöldökét. Egy lány nadrágban?

- Miért sírsz? - szólította meg.

- Én csak… - törölgette a szemét. - Nem akarok beszélni róla.

- Oh… Rendben. Ugye nem gond, hogy ideültem melléd? A nevem Alice.

- Az enyém Ca… Monica.

- Tessék - nyújtott át neki Alice egy kockás zsebkendőt. Carina átvette tőle, és megtörölte az arcát.

- Mi szél hozott erre? Nem tűnsz idevalósinak… Téged is mindenki megbámult?

- Igen. Ezek szerint te sem itt élsz?

- Itt is, ott is - vonta meg a lány a vállát. - Utazgatok.

- Merrefelé?

- Ó, számtalan helyen jártam már, nem is emlékszem pontosan… Minden egybefolyik. Tudod, elszöktem otthonról.

- Én is - vallotta be Carina, és érdeklődve nézett Alice-re. Életében először érzett közösséget valakivel, holott a lányt csak akkor ismerte meg.

- Tényleg? - kérdezte Alice. Őszinte döbbenet ült az arcán. - De hát hogyhogy? Ez a ruha gyönyörű! Biztos, hogy jó sorod lehetett, mi okod volt elszökni?

- Ez csak a látszat… Édesapám gyűlöl, Daniel úrfi, aki nálunk ebédelt a szüleivel, pedig hozzámvágta, hogy gyengéd érzelmeket táplálok William iránt!

- Ki az a William?

- A komornyikom! Én egy grófkisasszony vagyok, ki hallott már olyat, hogy egy nemes hölgy beleszeret a szolgájába?!

- Nos… - mosolyodott el Alice pajkosan. - Ha jóképű…

Carina elpirult.

- Ne-nem is.

- Hogy néz ki?

- Fekete, hátrafésült haja van, sötét szeme, és elég magas. És… és az illata… - tűnődött, de gyorsan észbekapott, és az ajkába harapott.

- Az elmondásod alapján fess férfi lehet. Szerintem engem sem hagyna hidegen… - kuncogott Alice.

- Engem viszont hidegen hagy!

- Láttam ám!

- Mit?

- Hogy elpirultál! Le sem tagadhatod! Fülig szerelmes vagy a komornyikodba!

- Nem, nem, ez nem igaz! - csattant fel Carina, és ökölbefeszült a keze. - Ő csak egy szolga!

- Méghozzá egy igen jóképű szolga! Különben is, számít ez?

- Igenis számít! Mégis ki adná hozzá a lányát a komornyikjához?! Édesapám biztos nem, sőt, ki is tagadna azon nyomban!

- Ó, csak ez az akadálya? Szökjetek meg, és menjetek el egy olyan helyre, ahol nem számítanak a rangok!

- Nem akarok vele elszökni! Nem vagyok belé szerelmes! - kiabált, majd szaggatottan felsóhajtott. Alice megsimogatta a hátát. Carina meghökkent a lány gesztusától, azt hitte, ő is elkezd gúnyolódni vele.

- Megértelek. Nem lehetsz most könnyű helyzetben. Tudom, mert én is pont ugyanúgy össze voltam zavarodva, mint te, amikor elszöktem.

- Te miért szöktél el?

- Egy kis viskóban éltem a családommal, és nem ment túl jól nekünk. Sokszor még élelemre sem tellett. Egész életemben azt sulykolták belém, hogy én itt születtem, és itt is fogok meghalni. Egy fiú szavai tartották bennem a lelket, aki azt mondta nekem, hogyha az ember nagyon szeretne valamit, az teljesülni fog, csak erősen kell vágyni rá.

- Mi lett a fiúval?

- Soha többé nem láttam viszont… - nézett a távolba Alice szomorúan.

Carinát megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Sajnálta a lányt, és ráébredt arra, hogy mások sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint ő. Neki, Alice-szel ellentétben sohasem kellett nélkülöznie. Egy hatalmas kastélyban él London közelségében, és tucatnyi szolga áll rendelkezésére, akik csak az ő kívánságait lesik. Gyanította, hogy Alice-éknek még bejárónőre sem telik. Mégis, olyan kiegyensúlyozottnak és boldognak tűnt, mintha egész életében kiszolgálták volna.

- Hogyhogy?

- Rég történt… Biztos elköltözött. Pedig megígérte, hogy jelentkezik… Tudod, ő volt az egyetlen barátom.

- Nekem egy sincs… - szólalt meg halkan Carina.

- Nincs egyetlen barátod sem? De miért?

- Édesapám csak fogadásokra, bálokra, és egyéb, unalmas összejövetelekre vitt mindig, ahol nem nyílt alkalmam barátkozni, legfeljebb felszínes kapcsolatokat építeni.

- Sajnálom… És én még azt hittem, olyan jó nemesnek lenni… Mármint… Kérlek, ne értsd félre. Biztos jó, csak…

- Tudod… - szakította félbe Carina Alice-t, és keserűen felsóhajtott. - Kezdem én is így érezni.

Carina, amikor különvált a lánytól, még egy darabig sétálgatott a folyóparton.  Alig találkozott emberekkel, amit egyáltalán nem bánt, mert zavarta, hogy megbámulják, mintha cirkuszi látványosság lenne. A nap jólesőn melegítette a fejét és a hátát, és a szellő bele-belekapott hosszú tincseibe. Kezei viszont, akár a jég, olyan hidegek voltak. Williamen gondolkozott. Talán mégis belészeretett és ez mindenkinek nyilvánvaló, csak neki nem...? Eszébe jutottak Daniel szavai, aki azt mondta, hogy „vágyakozva” nézi, miközben róla beszél. Aztán eszébe jutott a csók, amit a férfi ajkára lehelt előző héten a fogadóban. Akkor valami „kattant” benne, de pillanatnyi elmezavarnak tudta be. És ha ez a szerelem? Egy pillanatnyi elmezavar…? De már mindegy, hisz nem fogja többé viszontlátni Williamet. A szíve mélyén azonban remélte, hogy utánamegy komornyikja.

Elhatározta, hogyha William megtalálja őt, megbizonyosodik arról, mit érez iránta. Még soha, senki nem tett rá ilyen hatást.

Carina a hosszú séta után leült az egyik padra a folyóparton, és kavicsokat dobált a vízbe. Szinte hallotta a fejében édesapja érdes hangját, ahogy ráförmed: „Azonnal fejezd be! Ez a viselkedés nem méltó egy grófkisasszonyhoz!” De őt jelen pillanatban nem érdekelte, mit illik, s mit sem, nem volt ott az édesapja, hogy felügyelje. Hatalmasat csalódott benne akkor, amikor hozzávágta azokat a szavakat. Ő a maga módján szerette édesapját, annak ellenére, hogy nem túl sűrűn beszélgettek egymással. Épp ezért szomorította el olyannyira, hogy őt csak egy púpnak tartja a hátán. Édesanyja akkor halt meg, amikor Carina hatéves volt. Nagyon szerette őt, mindig odabújt hozzá, és hallgatta a meséit. „Kis hercegnőmnek” szólította, és addig simogatta a haját, amíg álomba nem szenderült. Édesanyja halála után évekig csak úgy tudott elaludni, ha a cselédje, Marie ott ül mellette az ágyon, és simogatja. De már „kinőtt” abból a korból, ahogy édesapja fogalmazott. Megjelent lelki szemei előtt, ahogy William ott fekszik mellette, és a haját cirógatja… Ő belefúrja a fejét a nyakába, és beszívja a belőle áradó, kellemes, fűszeres illatot. „Vajon milyen érzés lehet megcsókolni…?”

Ahogy elképzelte a jelenetet, hirtelen elszégyellte magát. „Ő egy közönséges komornyik, a szolgám! Nem gondolhatok róla ilyeneket! Ez nem helyes!” 

Próbálta száműzni a fejéből ezeket a ledér fantáziákat, de újra és újra bekúsztak tudatába.

Egy óra magasságában járt az idő, és ő kezdett megéhezni. Keresett egy vendéglőt, ahol megebédelt, aztán a vasútállomáson felszállt egy Londonba tartó vonatra. Elege volt Oulbury-ből, és hogy mindenki furcsán néz rá. A vendéglőben szándékosan a legsötétebb, legnéptelenebb sarkot választotta, de még úgy is megbámulták. Amikor leszállt Londonban a vonatról, megszédítette a sok ember látványa. Ügyet sem vetettek rá, egy volt a sok közül, egy arc az arctalan tömegből. Bizonytalanul elindult, és minden egyes lépéssel egyre bizonytalanabb lett.

Sietős léptekkel haladt az úton, és görcsösen szorongatta a táskáját. Egy rablásnak volt a szemtanúja az imént, egy idős hölgytől elvették a kézi retiküljét. Ő nem akart így járni, és rettegett attól, hogy kirabolják. Hallott pár rémtörténetet. Eszébe jutott Hasfelmetsző Jack, aki prostituáltakat gyilkolt nem is olyan rég, egészen pontosan nyolc éve. Beleborzongott a gondolatba, hogy a tettes köztük jár, mivel nem sikerült kézre kerítenie a Scotland Yardnak. De ő nem volt örömlány, őt nem fenyegette a veszély, hogy elkapják egy sötét sikátorban, és kimetszik a méhét… Legalábbis remélte.

Nyelt egy nagyot, és átkozta magát, amiért elszökött. Talán mégsem volt olyan jó ötlet…

Következő fejezet