Karakterteszt Carinával

Személyes kérdések

1. Mi az igazi, születési neved? Milyen nevet használsz? - A teljes nevem Carina Monica Gray.
2. Van beceneved? Mi az, és hogy szerezted? - Egyesek „Maunikának” és „Carinak”  szólítanak. Gonosz tőlük.
3. Hogy nézel ki? (Beleszámítva a magasságot, súlyt, hajat, szemet, bőrszínt, látható kort (mármint, hogy mennyinek tűnsz), és különleges megkülönböztető jegyeket) - 18 éves leszek hamarosan. Azt hiszem, 165 centi magas vagyok, de arra már nem emlékszem, hány kiló. Papa szerint meglehetősen vékony vagyok, és nem ártana felszednem pár kilót. Fényes, dús, gesztenyebarna hajjal, és igéző, mélykék szemmel rendelkezem. Bájos arcomat csak pár szeplő csúfítja, amiket ki nem állhatok. Mindenki egyöntetűen elbűvölőnek és bájosnak tart, és ezek a jelzők tökéletesen illenek rám.
4. Többnyire hogy öltözködsz? - Szeretem a finom szövésű, elegáns ruhákat.
5. Hogyan öltözöl ki? - Az alkalomhoz illően.
6. Hogyan öltözködsz, ha nem kell kiöltöznöd? - Kedvelem a pasztell árnyalatú, csipkés, fodros ruhadarabokat.
7. Mit viselsz alvás közben? - Egy gyönyörű, halványlila selyemhálóinget apró, rózsaszín pöttyökkel és masnival. Ez a kedvencem, de természetesen van sok hálóruhám.
8. Viselsz ékszereket? - Igen, viselek, kedvencem egy gyémántberakású gyűrű, ami édesanyámé volt.
9. Véleményed szerint mi a legjobb tulajdonságod? - Elbűvölő vagyok és gyönyörű.
10. Mi a valódi születési dátumod? - 1879. március 4.
11. Hol élsz? Írd le: piszkos, tiszta, sűrűn vagy gyéren lakott? - Egy hatalmas kastélyban élek London közelségében.
12. Van saját kocsid? Jellemezd! - Nincs, hintóm viszont van, és lovaim is.
13. Mi a legértékesebb evilági tárgy, amit birtokolsz? Miért olyan értékes? - A gyűrűm, mert édesanyámé volt.
14. Mi az a szó, amivel legjobban jellemezni lehet téged? - Bájos.

Családra vonatkozó kérdések

1. Milyen (volt) a családod?
2. Ki (volt) az apád? Jellemezd! - Édesapám gróf, és ki nem állhat.
3. Ki (volt) az anyád? Jellemezd! - Édesanyám meghalt, hat éves koromban. Nagyon szerettem, rendkívül kedves volt hozzám, és mindig olvasott nekem lefekvés előtt esti mesét. És addig simogatott, amíg el nem aludtam.
4. Milyen (volt) a szüleid házassága? Házasok (voltak)? Még mindig azok? - Édesapám rajongott édesanyámért, és nagyon megviselte a halála.
5. Hogy hívják a testvéreidet? Jellemezd őket! - Nincsenek.
6. Mi a legrosszabb dolog, amit a testvér(ei)d tettek veled? Mi a legrosszabb dolog, amit te tettél velük?  - Nincs testvérem.
7. Mikor láttad utoljára valamelyik családtagodat? Hol vannak most? - Otthon, a kastélyban.
8. Találkoztál valaha egyéb rokonaiddal? Kik voltak? Jellemezd őket! - Igen, unokatestvéreimmel, illetve nagybátyámmal és nagynénémmel. Felületesen ismerem csak őket.

Gyermekkorra vonatkozó kérdések

1. Mi az első emléked? - Egy hintalovon ülök.
2. Mi volt a kedvenc játékszered (toy)? - Baba, hintaló, pörgettyű.
3. Mi volt a kedvenc játékod (game)? -
4. Ragaszkodtál olyan felnőttekhez, akik nem a családtagjaid? Kik voltak ők, honnan ismerted őket? Miért ragaszkodtál hozzájuk? - Nem.

5. Ki volt a legjobb barátod, miközben felnőttél? - Nem volt.
6. Mi a legjobb gyermekkori emléked? - Amikor anyu elvitt engem egy hatalmas játékboltba Londonba, és azt választottam, amit csak akartam.
7. Mi a legrosszabb gyermekkori emléked? - Édesanyám halála.

Serdülőkorra vonatkozó kérdések

1. Mennyi idős voltál, amikor először mentél randizni? - 15 éves.
2. Gyakori vélemény, hogy az ember szabadsága, jogai megnövekednek a tinédzserkora során. Mi a véleményed erről? Nálad mi váltotta ki ezt? - Ezzel nem értek egyet. Ahogy kezdek felnőni, édesapám egyre inkább korlátoz. Beleszól az öltözködésembe, hajviseletembe, és abba, hogy kikkel állok szóba.
3. Milyen voltál középiskolában? Melyik klikkbe illettél leginkább? - Nem jártam iskolába, magántanárok taníttattak.
4. Milyen céljaid voltak? - Szeretek énekelni, szívesen fellépnék Operaházakban. Persze papa nem engedi. Ő soha, semmit sem enged meg nekem! Gyűlöl engem!
5. Ki volt a példaképed? Kiről fantáziáltál először életedben? - Nincs ilyen.
6. Mi a legjobb serdülőkori emléked? - Ez nem tartozik senkire!
7. Mi a legrosszabb? - Egyszer leestem Szivárványról, a paripámról, és kificamítottam a bokámat.

Foglalkozással kapcsolatos kérdések

1. Van munkád? Mi az? Szereted? Ha nincs, honnan szerzel pénzt? - Minek? Grófkisasszony vagyok, nem holmi földműves!
2. Mi az, amit utáltál, de meg kellett tanulnod? - Matematikát, földrajzot, és történelmet.
3. Elköltöd, vagy félreteszed a pénzed? Miért? - Elköltöm. Minek tartogatni?

Kedvelt és nem kedvelt dolgokra vonatkozó kérdések

1. Milyen hobbijaid vannak? - Szeretek énekelni, bálokra járni, táncolni és olvasni, illetve sétálni a birtokon az udvarlóimmal.
2. Kik a legnagyobb evilági ellenségeid? Jellemezd őket, és hogy miért nem jöttök ki egymással! - William, a komornyikom. Egyszerűen ki nem állhatom. Olyan kimért és van valami benne, ami miatt kiráz tőle a hideg. És mindig feketét visel. Utálom a feketét!
3. Olvastál jó könyveket? Mik voltak azok? - Szeretem Jane Austen és Charlotte Bronte műveit.
4. Mi az, ami mindennél jobban bosszant? - Ha valaki nem engedelmeskedik nekem és ellentmond.
5. Mi lenne a tökéletes ajándék számodra? - Egy gyönyörű, halványzöld, csipkés báli ruha, mellé egy smaragdgyűrű és gyémánt fülbevaló.
6. Mi a legszebb dolog, amit valaha láttál? - Egy kétemeletes ruhabolt Londonban.
7. Melyik napszak a kedvenced? - Délután.
8. Milyen időjárás a kedvenced? - Napos.
9. Mi a kedvenc ételed? Mi az az étel, amit utálsz? - A kedvenc ételem a meggyes bonbon. Sok ételt utálok, de a legjobban a kaviárt és halat.
10. Mi a kedvenc innivalód? - Rózsatea.
11. Mi a kedvenc állatod? Miért? - A macskák. Gyönyörű, intelligens, puha és selymes állatok.
12. Van állatod? Akarsz? Milyet? - Papa mondta, hogy hamarosan kapok egy fehér, hosszú szőrű macskát, akit Celestinának fogok hívni.
13. Mit találsz a legkikapcsolóbb dolognak? (Nem mint stresszhelyzetben való megkönnyebbülés, hanem mint valami, ami a jelen helyzetben megnyugtat.) - Mély levegőt kell venni.
14. Másoknak milyen szokásai idegesítenek leginkább? - Az, ha valaki parancsolgat és feljebbvalónak képzeli magát nálam.
15. Milyen dolgok hoznak zavarba? Miért? - Ha olyan dolgokat kérdeznek tőlem, amikre nem tudom a választ.
16. Mi az, amit nem szeretsz magadban? Miért? - A szeplőimet. Bár kevés van belőlük és halványak, de akkor is zavarnak.
17. Hogy akarsz kinézni? - Ugyanúgy, mint most, csak szeplők nélkül.

Szexuális illetve intim témákra vonatkozó kérdések

1. Magadat heteroszexuálisnak, melegnek, vagy valami egyébnek tartod? Miért? - A férfiakhoz vonzódom, természetesen!
2. Ki volt az első ember, akivel szexuális kapcsolatot létesítettél? Mikor történt? Jellemezd! Milyen jól ment? - Senkivel, hisz még nem mentem férjhez!
3. Létesítettél már valaha szexuális kapcsolatot azonos nemű személlyel? Kivel? Jellemezd! Mennyire ment jól? - Még velem ellenkezű neművel sem.
4. Mi a legmélyebb, legrejtettebb szexuális fantáziád? Kipróbáltad valaha? - Erre is nem a válaszom. Bár láttam egy érdekes könyvet, tele különös ábrákkal… Azt hiszem „K” betűvel kezdődött a könyv címe, de már nem emlékszem pontosan. Papa könyvei között találtam, és természetesen azon nyomban visszatettem a polcra.
5. Van olyan szexuális elfoglaltság, amit semmilyen körülmények közt nem próbálnál ki? - Semmit nem próbáltam ki, így nem tudok nyilatkozni.

6. Milyen a tökéletes romantikus randevú? - Virágok, gyertya, hintó, zene és tánc.
7. Jellemezd a számodra tökéletes romantikus partnert! - Jóképű, lehetőleg sötét hajú, magas, kedves, udvarias, vicces, előzékeny, pontos, romantikus, megbízható, magabiztos és bátor. Legyen mindig jó illata, adjon a megjelenésére, halmozzon el ajándékokkal és bókokkal, egyszóval hordozzon a tenyerén. Ez a legkevesebb, ha már az a megtiszteltetés érte, hogy én vagyok a kedvese.

8. Akartál valaha megházasodni és gyereket vállalni? Szerinted mikor fog ez megvalósulni? - Talán.
9. Milyen volt a legutóbbi párkapcsolatod? (Nem muszáj szexuális természetűnek lennie, lehet csak romantikus is.) - Nem volt még igazi párkapcsolatom, de persze nem is lehetett volna. De volt jó pár udvarlóm.

Drogra és alkoholra vonatkozó kérdések

1. Mennyi idős voltál, amikor először lerészegedtél? Milyen tapasztalat volt? Lett bármi jó következménye? Lett bármi rossz következménye? - Nem volt még ilyen.
2. Rendszeresen iszol? - Teát.
3. Milyen típusú alkoholt kedvelsz? - A likőröket.
4. Próbáltál már valaha bármilyen tudatmódosító szert? Milye(neke)t? Mit gondolsz róla/róluk? - Soha nem próbáltam ki, természetesen, és nem is fogom!

Morális kérdések

1. Milyen múltbéli viselkedésed miatt szégyelled magad? Milyen múltbéli viselkedésedre büszke? - Bevallom, kicsit sajnáltam utólag Williamet, miután megitattam forró teával. Biztos fájhatott neki, erre akkor döbbentem rá, amikor én is véletlenül megégettem a nyelvemet. Büszke a táncfellépésemre vagyok.
2. Veszekedtél már valakivel? Min, kivel és ki nyert? - Édesapámmal. Felpofozott.
3. Küzdöttél már valakivel fizikailag? Min, kivel és ki nyert? - Nem.
4. Miben hiszel a legerősebben? - Magamban.
5. Vannak olyan érzelmeid, amik zavarnak? Mik ezek? Miért zavarnak? - Vannak… furcsa gondolataim, amik zavarnak.
6. Mik a vallási nézeteid? Ha vallásos vagy, milyen vallásúnak tartod magad? - Anglikán. De nem vagyok túlzottan vallásos, azaz, papa mindig elvitt templomba, én pedig mentem vele.
7. Reményteljesen tekintesz a jövőre? Miért? - Jobb esetben papa majd hozzáad egy pénzes, zsíros férfihoz, akit sohasem leszek képes szeretni, rosszabb esetben, nos… ebbe nem merek belegondolni!
8. Mi a legrosszabb dolog, ami egy másik emberrel történhet? Miért? - Ha megkínozzák.
9. Mi a legrosszabb dolog, amit olyannal tenni tudnál, akit gyűlölsz? - Sok mindenre képes vagyok, ha gyűlölök valakit… Engem le lehet becsülni, de nem érdemes.
10. Inkább vezető vagy követő alkat vagy? Miért gondolod így? Ha úgy gondolod, hogy az egész vezető-követő dolog egy kalap szar, magyarázd el, miért. - Vezető, természetesen. Mert grófkisasszony vagyok, és azt csinálja mindenki, amit mondok neki.
11. Elfogadható számodra a sírás? Mikor sírtál utoljára? - Nem szoktam sírni!
12. Mit gondolsz, mi a probléma az emberek TÖBBSÉGÉVEL, általában? - Hogy nem adják meg nekem a kitüntetett figyelmet, ami jár nekem.

Egyéb kérdések

1. Mennyire vagy csiklandós? Hol vagy az? - Szinte mindenhol.
2. Mik a hosszú távú céljaid? - Énekesnő szeretnék lenni, persze ez nem fog megvalósulni soha, papának hála.
3. Mik a rövid távú céljaid? - Szeretnék egy macskát.
4. Vannak rossz szokásaid? Ha igen, mik azok, és hogyan tervezed a kiküszöbölésüket? - Nincsenek. Na jó, néha csavargatom a hajamat.
4. Mennyire vagy zárkózott? Miért? - Nem szeretem kimutatni az érzéseimet.
5. Ha kapnál egy kimondhatatlanul nagy pénzösszeget (öröklés, per vagy bármi más útján), mit kezdenél vele? - Elkölteném ruhákra, parfümökre, és vennék egy kastélyt távol a papától.
6. Mit kívánnál, ha találnál egy dzsinnt? - Hogy édesanyám éljen.
7. Mit csinálsz, ha unatkozol? - Williamet bosszantom.

Amikor az író találkozik a karakterével...

Ez egy rendhagyó fejezet, nem kapcsolódik a történethez, így olvasd :) Minap eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha találkoznék  Carinával. Nos, ez sült ki belőle, remélem, tetszeni fog! :)

Gyönyörű nap virradt szerény kis városomra. Igazi, tavaszi idő volt, se nem hűvös, se nem meleg. Az égen felhők vonultak át, amik mögül a nap néha-néha előbújt. Mivel rettenetesen unatkoztam, ezért úgy döntöttem, kiülök a „Tanyára” olvasgatni és írni egy kicsit. Nagyon szép hely, tartozik hozzá egy kis sövénylabirintus és egy füves, fákkal szegélyezett placc is. Egy vaslépcsőn kell felmenni, és a lépcső tetején van egy üvegkupola ahonnan belátni a múzeumba. Ugyanis egy régészeti múzeumhoz tartozik a terület, onnan szoktam belógni - tudniillik hivatalosan nem lehet onnan bemenni, csak a másik oldalról, egy kőkert felől. Hogy miért, azt nem tudom, mert nem őrzi senki. Ezt onnan tudom, hogy egyszer bezártak, és úgy kellett lemásznom a kőfalon. Még szerencse, hogy nincs tériszonyom és jó az egyensúlyérzékem. A Székesegyház mögött található amúgy ez a hely, régebben valóságos dzsungel volt itt, egy különös, düledező házzal, amit sajnos felújítottak. Én ezt kissé sajnálom, mert nagyon szerettem ezen a helyen kalandozni a barátaimmal.

Húsz perc buszozás és öt perc séta után ott is voltam a „Tanyán”. Szokásomhoz híven kiültem a kőfalra. Sötétkék, mintás oldaltáskámat letettem magam mellé, és rátenyereltem a langyos kőre. Hátravetettem a fejemet, és felnéztem a Székesegyházra. Mindig is lenyűgözött, egyszerűen imádom a régi épületeket. Egy kivételével az összes tornyot felújították, de azt az egyet eredeti állapotában hagyták. Homlokzatát stukkók és állatokat, démonokat mintázó szobrok díszítik.

A szél belefújta hosszú, szőke hajamat az arcomba, ami kissé zavart, ezért felhúztam a kedvenc, sötétzöld svájci sapkámat. Hogy is felejthettem el…? Még jó, hogy indulás előtt betettem a táskámba. Az emberek hülyének néznek benne, de engem nem érdekel. Még a mamám vette az ötvenes években - én rögtön elcsakliztam tőle, amikor előtúrta a szekrény aljáról. Egyszerűen bolondulok a régi korok divatjáért, és mindenért, ami a régi korokhoz kapcsolódik. A környezetem már megszokta a rajongásomat, de egy kívülálló számára furcsának tűnhetek.

Miután összeszedtem a gondolataimat, elővettem a táskámból a spirálfüzetemet, ahová írom a történeteimet. Rémes, milyen csúnya a kézírásom. Olykor még én sem tudom elolvasni. Ez a suliban nagy előny, mert lehetetlenség rólam puskázni.

Elolvastam azt a három oldalt, amit éjszaka sikerült összehoznom, mielőtt jóformán beleájultam az ágyba. Amúgy mindig ez van, és most már nem is csodálkozom, hogy a füzeteim és íróeszközeim mellett ébredek. Az ihlet szinte azonnal jött, és lázasan írni kezdtem. A rotring csak úgy sercegett a fehér papíron - zene füleimnek. Láttam lelki szemeim előtt, amit papírra vetek, de fantáziám túlszárnyalt - kezem nem tudta követni gondolataimat. Épp egy meglehetősen izgalmas jelenetet írtam, amibe annyira belemerültem, hogy szinte pánikszerűen fordultam hátra, amikor valaki hozzáért a vállamhoz.

- Igen? - kérdeztem, és szemügyre vettem kérdezőmet. A lélegzetem is elállt. Egy halványrózsaszín, fodros, szalagokkal díszített báli ruhát viselő lány állt előttem. Gesztenyebarna, egyenes szálú haja lágyan omlott alá. Szeme kéken csillogott, és egyszerre ült benne büszkeség, gőg és dac. Arcát világos szeplők tarkították. Teljesen úgy nézett ki, mint Carina, aki nem mellesleg az én karakterem. Ez a lány hihetetlenül hasonlít rá, pontosan így képzeltem el őt is. Vajon mit akar tőlem? Nem hallottam jól. Átfutott a fejemen, mi lenne, ha lefényképezném, de elvetettem az ötletet. Tuti hülyének nézne, ha még esetleg nem néz kellőképp annak a sapkám miatt, és azért, mert egy kőfalon ücsörgök kábé tíz méter magasan.

- Bocsi, nem figyeltem.

- Azt kérdeztem, hol vagyok! - nézett rám türelmetlenül.

- Ez egy park, ami a Dóm-múzeumhoz tartozik - vontam fel a szemöldökömet. Nem elég egyértelmű neki?

- De hogy kerültem ide?

- Ezt meg hogy érted? - Szemöldökön még magasabbra szaladt. Ez a csaj tuti be van állva, és most fogalma sincs, mit keres itt.

- Én csak arra emlékszem, hogy tegnap este Williammel… - kezdett bele, de én közbevágtam:

- Williammel? - kerekedett ki a szemem a csodálkozástól.

- Igen, ő a komornyikom!

- Hogy… hogy hívnak? - hebegtem, és nyeltem egy nagyot.

- A nevem Carina Gray. - Ahogy bemutatkozott, én kisebbfajta szívrohamot kaptam. Na jó. Én álmodom. Ez nem lehet igaz. Kilépett a szereplőm a regényemből… Én megbolondultam! Az agyamra ment ez a történet… De ha kiderül, hogy ez a valóság… Te úristen!

- Ezt ugye nem mondod komolyan?!

- De igen, így hívnak.

Ajjaj… Én most skizofrén lettem, és a másik énemmel beszélgetek?! Úgy döntöttem, nem mondom el Carinának, hogy én vagyok a kitalálója, mert őt ismerve, ha valóban ő az, és nem megtréfált barátnőm - igen, ez a lehetőség is átfutott az agyamon - valószínűleg totál hülyének nézne, és nem hinne nekem. Stratégiát dolgoztam ki. El fogom hitetni vele, hogy én csak egy mit sem sejtő, egyszerű, hétköznapi lány vagyok, akinek fogalma sincs arról, kicsoda ő. És ami a legnehezebb: megkísérlek összebarátkozni vele. Elvégre nem mindennap ugranak ki az ember szereplői a regényükből! De ha már egyszer így adódott, kihasználom a lehetőséget, és megpróbálom még jobban megismerni szeretett kis nyafkámat. Azt hiszem, ez kemény dió lesz…

- Az én nevem, öö… Luna - mutatkoztam be a becenevemen, amit kedves ismerőseim aggattak rám, mert szerintük hasonlítok Lunára a Harry Potterből.

- „Hold”? Milyen furcsa név!

- Tudom, nem gyakori. Bocsi, hogy félbeszakítottalak, folytasd. Csak izé… szóval, az a helyzet, hogy… mindegy, nem számít - pirultam el. Istenem, mit hebegek itt összevissza… Szánalmas.

- Tehát tegnap este Williammel sétáltam, és megfájdult a fejem. Lefeküdtem, és ezen a helyen ébredtem úgy tíz perce!

Carina roppantul szerencsés. Simán ébredhetett volna a város „neccesebb” részein is, mondjuk egy külvárosi putriban. Ez a hely nem sokban különbözik a tizenkilencedik századbeli parkoktól, így nyilvánvalóan fogalma sincs arról, hogy téren és időn át utazott.

- Valószínűleg berúgtál, és ezért nem emlékszel. Szerintem arról lehet szó, hogy felszálltál egy vonatra, ami itt tett ki.

- Igen, meglehet… - vakargatta a fejlét, látszólag belenyugodott a magyarázatomba, bár furcsállta.

Huhh, ez könnyen ment. Tényleg kis naiv. Ha rákérdezne esetleg a sok furcsa, modern dologra, amik nem léteztek az ő korában, csak azt fogom mondani neki, hogy ez egy különleges hely, ahol a technikai fejlettség jóval magasabb szinten áll. Plusz megvan az a helyzeti előnyöm, hogy Carinát már ismerem, hisz én találtam ki őt. Vajon mit mondjak neki? Szóval kell tartanom valahogy!

- Öhh… Szép ez a ruha!

- Ugye? Papától kaptam! De te miért viselsz ilyen furcsa ruhákat? Úgy nézel ki, mint egy fiú! Egy hölgy nem jár nadrágban!

- Hát, itt igen. Itt ez a divat. Egyébként ez nem férfiruha, hanem női.

- Akkor felétek az embereknek nincsen ízlése!

Ezzel mélységesen egyetértettem.

- Én is szívesebben járnék olyan ruhákban, mint te, hidd el…

- Mi tart vissza? - Az, hogy ha meglátnának abroncsos szoknyában, vinnének be a pszichiátriára kivizsgálásra… Azonkívül semmi!

- Itt senki se visel ilyet, legfeljebb a színházban.

- Én ezt sohase venném fel színházba. Nem elég elegáns! - Ó, ha tudná, hogy ő egy mai színházban így is túlöltözöttnek számítana!

- Mivel itt máshogy öltözködnek az emberek, mint nálatok, ne lepődj meg, ha furcsán fognak nézni rád. Javaslom, vegyünk pár új cuccot neked. - Végigmértem, és rájöttem arra, hogy az én ruháim úgyis nagyok lennének rá, tekintve, hogy legalább fél fejjel magasabb vagyok nála.

- Cuccot? - vonta össze a szemöldökét.

- Akarom mondani, ruhát. Gyere! - pattantam le a kőfalról, majd leszáguldottam a kissé imbolygó fémlépcsőn. Hátrafordultam, és azt láttam, hogy ott áll a felső fokon, görcsösen a kapaszkodót szorongatva. Rácsaptam a homlokomra. Ilyen nincs! Még lejönni se tud egyedül…

- Segíts!

Kelletlenül felnyögtem, és megfogtam a kezét.

- Ja, hát igen, ilyen cipőben és földig érő ruhában nem csodálom, hogy nem bírsz lejönni, kis nyafka.

- Minek neveztél?! - háborodott fel, amire elpirultam. Ó, igen. Mindig így szoktam őt szólítani.

- Kis nyafka. Az nálunk bájos, elbűvölő kishölgyet jelent - vágtam ki magam. Teljesen komoly arccal mondtam, de közben rázott belül a nevetés.

- Oh, értem - vörösödött el, és látszott, hogy büszke magára. Hát én ezt nem hiszem el! Bevette! El kellett fordulnom, hogy ne lássa széles vigyoromat. Visszafojtottam a nevetésemet, de majdnem kicsordult a könnyem az erőfeszítéstől.

- Jaj, ne… Még egy lépcső. Esetleg a nyakamban ne vigyelek? - sóhajtottam fel.

- De igen, az jó lenne. - És ezt még komolyan is veszi… Megőrülök! Mindjárt lelököm a lépcsőről!

- Lehet, William megtenné érted, de én nem vagyok a szolgád!

- Te mi vagy? Mert nem tűnsz nemesnek ezekben a ruhákban…

- Itt már nem igazán vannak nemesek, hercegek és grófok. Vannak, de nem számítanak a rangok - mondtam, kissé keserűen, és felé nyújtottam a kezemet, amit megfogott.

- Azt mondod... itt mindenki egyszerű polgár? - nézett rám megütközve.

- Valami olyasmi. Persze itt is vannak tehetősebbek, őket újgazdagoknak nevezik.

- Olyanok, mint a nemesek?

- Ők csak annak képzelik magukat, de tulajdonképpen sznobok. Óh, és jobb, ha tudod, de a kastélyok, kúriák nagy része itt múzeumként, idősek otthonaként, vagy hajléktalanok tanyájaként szolgál.

- Hogy micsoda?!  - nézett rám mélységes felháborodással. - De hát hogy engedhetik?!

- Nincs pénz a karbantartásukra. A legtöbb kastély siralmas állapotban van, már amelyiket nem tették a földdel egyenlővé. Tudod, én kiskorom óta rajongok a kastélyokért, szóval elhiheted, hogy ez mennyire rosszul érint.

- Akkor tegyél ellene!

Kényszeredetten felnevettem.

- Ugyan, mit? Persze, ha lenne sok pénzem, vennék egy kastélyt. Kiskorom óta ez az egyik vágyam. Na, le is értünk - engedtem el a kezét. - Akkor induljunk ruhát nézni neked, kis nyafka! - vigyorogtam, és összeborzoltam a haját. Nem bírtam kihagyni. Ahogy számítottam rá, durcásan nézett rám, mint egy kisgyerek.

- Ne érj hozzá a hajamhoz!

- Ó, bocsánat, Lady!

Késztetést éreztem rá, hogy megölelgessem, de nem tudtam, mit szólna hozzá. Szerintem nem lenne elragadtatva tőle. Áh, ez a fej! Mint az a mókavonatos kislány, de komolyan… Még hangosabban hahotáztam, ahogy eszembe jutott a kép.

Carina sértődötten keresztbefonta a karját, és felhúzta az orrát. Igen, ez Carina! Nem is ő lenne, ha nem viselkedne így.

- Na, gyere, nincs messze! - indultam el. Ő gőgös, vérig sértett fejjel jött utánam. Én pukkadoztam a nevetéstől. Ez a csaj egy napot se bírna ki nélkülem a „való életben”. Darabokra szednék szerencsétlent.

- És mi van Willliammel? - kérdeztem rá csevegő hangon.

Carina úgy reagált, ahogy vártam: mélyen elpirult és hebegett.

- Se… semmi. Miért kérdezed?

- Csak úgy… Azt mondtad, vele sétálgattál. Miért sétálgat egy úrnő a komornyikjával?

- Ehhez neked semmi közöd! - Ó, ha tudná, mennyi…

- Hát persze - hagytam rá. - Nyilván nincs. - Azon kívül, hogy én találtam ki őket.

- Csak… azért sétálgattam vele, mert hazakísért! Ruhákat vettünk.

- Áhá! Szóval együtt vásárolgattatok? Milyen romantikus - vigyorogtam. Színpadiasan beszéltem, kissé gúnyosan, egyszerűen jól esett szórakozni rajta.

- Ebben nincs semmi romantikus! William nem az udvarlóm!

- De szeretnéd, hogy az legyen?

- Hahh…! Még hogy én és egy komornyik!

- Tudod, van az a mondás, hogy háborúban és szerelemben mindent szabad.

- De nincs háború, és nem vagyok szerelmes!

- És ha ő az?

Carina megdöbbent egy pillanatra, majd így felelt:

- Ezen nem csodálkozom. Ki ne lenne szerelmes belém?  - vetette hátra a haját. Ki a franc szerelmes beléd? Az úrfik csak a pénzedet vagy az ártatlanságodat akarják, esetleg mindkettőt egyszerre. De ezt persze nem mondtam neki.

- Egy szóval sem mondtam, hogy William beléd szerelmes.

Carinának lebiggyedt az ajka.

- Hogy?!

- Ki tudja… Lehet, szerelmes egy csinos, kedves lányba, akinek nem számít, hogy ő „csak” egy komornyik.

- Nem! Nem! Ez nem lehet… - sápadt el.

- Csak nem féltékeny valaki?

- Miért lennék? Engem nem érdekel! - vonta meg a vállát, de látszott rajta, hogy igenis foglalkoztatja a dolog és marja a féltékenység. Na jó, nem húzom tovább az agyát.

- Ha te mondod…

- Luna, Luna! - rángatta meg az ingujjamat pár perc múlva. - Az előbb olyan furcsán nézett rám két fiú! Bántani akartak! - húzódott közelebb hozzám és belém karolt.

- Nem akar senki se bántani. Csak a ruhád miatt bámultak meg, de nyugalom, mindjárt odaérünk az üzletbe.

- Itt olyan különösen néz ki mindenki! Az a két fiú is… Miért volt az egyiknek kék cipője, és olyan haja, mint egy indiánnak? A másik pedig miért viselt rózsaszín mintás felsőt?

- Na, látod, ez egy jó kérdés! - nevettem.

- Milyen furcsa ez a hely! A nők férfiruhát, a férfiak női ruhát viselnek.

- Az ilyenek nem férfiak... - húztam el a szám.

- És olyan koszos itt minden! Hogy engedhetik, hogy összefirkálják a falakat?! Ez... ez felháborító!

- Mélységesen egyetértek. Mocskos egy hely ez, de azért vannak szép részei is. Miután vásároltunk, elviszlek cukrászdába, mit szólsz? Igazi elit hely.

- Oda járnak az új nemesek?

- Újgazdagok. Hát, nincs túl sok vendégük, itt az emberek másképp szórakoznak.

- Hogyan?

- Buliznak, isznak, randalíroznak és kocsmáznak…

- És ez számukra a szórakozás?!

- Nekem ugyan nem, sohasem tudtam megérteni őket. - Hm, mégiscsak van bennem és Carinában némi közös. Nem hittem volna, hogy ennyi mindenben együtt fogunk érteni. Nem mintha én egy elkényeztetett kis grófkisasszonyka lennék, csak többre tartom az intellektuális tevékenységeket. És ezért sokan máris azt hiszik, sznob vagyok… Csak mert hétvégenként kirándulni járok vagy olvasok, ahelyett, hogy holtrészegre innám magamat… Na, a végén még kebelbarátnő leszek a kis nyakával!

Hamarosan kiértünk az egyik legforgalmasabb utcára, ahol csak úgy hemzsegtek az emberek. Carina, amikor meglátta a tömeget, félénken odasimult az oldalamhoz. Én elmosolyodtam, és átkaroltam a vállát.

- Számíts arra, hogy meg fognak bámulni.

Ez így is lett, sokan még utána is fordultak, sőt, mutogattak rá. Egy srác még be is szólt neki valamit. Carina a sírás határán állt, amire megsajnáltam. Bátorítóan megszorítottam a vállát, és még jobban magamhoz vontam. Olyan kis gyámoltalannak, elesettnek tűnt, mint egy kislány.

- Nyugodj meg, már ott is vagyunk - léptünk be a hatalmas üzletbe. Úgy kellett szegényt terelgetnem az emberek között, hogy ne menjenek neki.

- Nahát, ez mi? - csodálkozott rá a mozgólépcsőre.

- Lépj rá nyugodtan. Ez visz le minket az alsó emeletekre.

Carina óvatosan rátette az egyik lábát, de rögtön visszahúzta.

- Ez olyan félelmetes!

- Na, menj már, te szerencsétlen! - ripakodott Carinára egy rosszképű férfi. Ökölbe feszült a kezem.

- Ne merd így hívni! - szűkült össze a szemem.

- Mi lesz akkor, he?!

Végigmértem a tagot, és rájöttem arra, vele jobb nem kekeckedni, lévén, hogy vagy egy fejjel magasabb nálam és jóval szélesebb. Úgyhogy jó kislány leszek, és nem húzok be neki. A kétszeresét kapnám vissza. De azt egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne szóljak vissza neki:

- Na, igen. Ilyen egy igazi úriember - közöltem cinikusan, megvetően, azzal hátat fordítottam neki.

- Carina, nem fogunk mozgólépcsőzni. Keresünk egy másik boltot. - Rápillantottam az arcára, és láttam, hogy könnyek ülnek a szemében.

- Mi a baj?

- Ez a férfi olyan durva volt! Meg… megijedtem tőle.

- Én nem. Az ilyeneknek csak a szájuk nagy. Nem kell ezért sírni, te! - csóváltam a fejem, de azért átöleltem. Úgy bújt hozzám, mint valami ijedt kiscica. A hasonlatra akaratlanul kuncogni kezdtem - nem azért, hogy kigúnyoljam, hanem mert olyan aranyosnak találtam. Nálam megesik, hogy ha aranyos dolgot látok, vagy valaki úgy viselkedik, elnevetem magam.

- Most kinevetsz?! - tolt el magától és csalódottan nézett rám.

- Dehogyis! Épp ellenkezőleg! - pillantottam rá kedves mosollyal.

Vajon mit gondolhat rólam? - Na, gyere, bemegyünk ide - mutattam az egyik ruhaboltra. Ahogy beléptünk, megcsapott minket a hangos zene. Carina a fülére tapasztotta a tenyerét.

- Ez elviselhetetlen!

- Szerintem is. De az üzletekben sajnos ilyen zenék szólnak, nem Vivaldi.

- Ja, hogy ez zene? Én azt hittem, elromlott valami berendezés, az ad ki ilyen hangot!

- Tényleg olyan. Na jó, nekem nincs sok pénzem, úgyhogy innen válassz - mutattam az egyik pultra, ahol a leárazott termékek sorakoztak.

Hál isten, alig tartózkodtak rajtunk kívül a boltban, ők is másfelé nézelődtek.

Carinának azonnal felragyogott a szeme, és lekapott a pultról egy pólót.

- Nekem ez kell!

- Hello Kitty?! - fintorodtam el, és rácsaptam a homlokomra. Valahogy sejtettem, hogy Carina rögön le fog csapni a legszörnyűbb ruhára…

- Olyan aranyos ez a cica! - Hát persze! Carina és a cicamániája...

- Szó sem lehet róla! Ehhez mit szólsz? - mutattam rá egy tök egyszerű, zöld ingre.

- Férfiing! - húzta el a száját.

- Ez női. Nézd meg a szabását! - Áh, neki aztán mondhatom… - És ez? - böktem rá egy mályvaszínű, szintén cicás pólóra. De ez legalább aranyos, mangás stílusban rajzolt macska volt.

- Igen, igen! - kapta fel és magához mérte.  - Óh… Ez nagy rám.

- Keresünk egy S-eset. Meg egy nadrágot.

- Én nem húzok nadrágot!

- Akarod ezt a pólót, vagy sem?

- Mindennél jobban szeretném!

- Ehhez nagyon ostobán nézne ki a szoknya. Nem illik hozzá. Tessék, itt egy csomó nadrág. Színesek! Akarsz egy lilát?

- Legyen… - egyezett bele kelletlenül.

Előtúrtam két nadrágot, azért kettőt, mert nem voltam biztos a méretében.

- Ott az öltöző, menj be, megvárlak - mutattam neki.

- Hogy mi?! Egyedül öltözzek?!

- Ugye ezt nem mondod komolyan?! - Áh… Ez a csaj totál kiakaszt. - Én nem vagyok a komornád!

Azért mentem vele, még a végén elszakítja a ruhákat, és fizethetem ki… Vajon mit szólhatnak, hogy ketten mennek be egyszerre egy próbafülkébe? Bár inkább nem akarom megtudni…

Carina csak állt ott előttem várakozón, és én azt se tudtam, mit csináljak. Bevallom, totál zavarban voltam és égett a fejem. Lehet, hogy az ő korában teljesen normálisnak számított egy hölgynek más hölgyeket vetkőztetni, de manapság ez nem túl elfogadott dolog.

- Mi az? Ne csak állj ott, segíts talán!

- Nekem te csak ne parancsolgass! Itt mindenki egyedül öltözik, nincsenek már szolgák!

Carina hátat fordított nekem. Én, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy minél előbb túlessek rajta, kigomboltam a hosszú ruháját. Kilépett belőle. Alatta csak egy fehér trikót és combközépig érő, fodros nadrágocskát viselt.

- Ez az izé… alsónemű? - nevettem el magam. Olyan mókás, hogy a tizenkilencedik században még ilyen hosszú bugyikat hordtak! Már, ha ez nevezhető annak.

- Mi más? - fordult felém és megütközve pillantott rám.

- Mi kissé rövidebb alsóneműt hordunk.

Miután felhúztam rá a pólót és nadrágot, végigmértem. Nagyon furcsa volt látnom Carinát mai öltözetben. Úgy nézett ki, mint egy átlagos középiskolás.

- Jól állnak - dicsértem meg, és nem hazudtam. Tényleg remekül festett bennük, a csőszárú nadrág szépen kiemelte vékony, de formás lábát.

Ő viszont nem igazán lehetett megelégedve a látvánnyal, mert fintorgott, amikor tükörbe nézett.

- Olyan furcsán állnak. Még sohasem voltam nadrágban. Kényelmetlen!

- Pedig csinos.

- Tényleg?

- Tényleg - sóhajtottam fel. - Csak menjünk már.

Miután kifizettük a ruhákat, megkértem az eladót, hadd húzza fel Carina őket. Hál isten beleegyezett.

Kint belenéztem a tárcámba, és láttam, hogy csak ötszáz forintom maradt.

- Van egy rossz hírem. Nem megyünk cukrászdába.

- De megígérted! - nézett rám csalódott kiskutya-szemekkel.

- De nincs több pénzem. Még jó, hogy maradt buszjegyre. - Bele se mertem gondolni, mi lenne akkor, ha elkapnák az ellenőrök. Ám Carina olyan csalódottnak tűnt, hogy megsajnáltam. - Tudod, mit? Sütünk közösen valami finomat!

- Én? Sütni? Nem vagyok cseléd! - Na, én mindjárt felképelem! Jót akar vele az ember, erre meg itt elégedetlenkedik… szörnyű!

- Én sem, ha tudni akarod! De ezek után semmi kedvem sütögetni veled. Futás, itt a busz! - fogtam meg a kezét, és rohanni kezdtünk. Még épp időben elértük.

- Kérek egy buszjegyet - mondtam a sofőrnek.

Amikor a lyukasztóba tettem a jegyet, Carina álmélkodva megszólalt:

- Nahát! Ez mi?

- Jegylyukasztó. Gyere, üljünk le - mondtam neki, azzal lehuppantunk.

Carina felsikkantott, amikor elindult a busz.

- Maradj már nyugton! - szóltam rá, ugyanis mindenki minket nézett.

- Olyan gyorsan megy! És mi ez a szag?! Mintha egy lóistállóban lennék! - fintorgott és befogta az orrát.

- Könyörgöm, ne ilyen hangosan! Az egész busz minket bámul.

- És?! Kit érdekelnek. Csak bámuljanak. Ezek a mosdatlan parasztok biztos még nem láttak olyan gyönyörű hölgyet, mint én.

- Te mekkora egy beképzelt liba vagy! Úgy nem tűnik fel, hogy nem azért néznek, mert gyönyörködnek az adottságaidban, hanem azért, mert itt csinálod a fesztivált?!

- De ha egyszer rémes ez az elviselhetetlen bűz! És ez a zsúfoltság! A mocsokról és az összefirkált ülésekről nem is beszélve… Én hintóban akarok utazni!

- Én is! - szólt be egy egyetemista kinézetű fiú Carinának.

- Én nem ismerem! - mutattam a kis nyafkára. - Viselkedj, az Isten szerelmére! - súgtam a fülébe.

- De ez méltatlan egy grófkisasszonyhoz!

A velünk szembeülő idős hölgy úgy nézett a lányra, mint egy elmebetegre.

- Öhh… a pszichiátriáról jövünk - magyarázkodtam vörös fejjel.

- Azt mindjárt gondoltam - szólt a nő.

Szerencsére hamarosan leszálltunk, amire határtalanul megkönnyebbültem.

- Nem igaz, hogy nem tudsz normálisan viselkedni! Pedig egy grófkisasszonytól elvárná az ember - dorgáltam, úton a lakásunk felé. Egy egyszerű, négyemeletes társasházban lakunk, ahonnan szép kilátás nyílik a hegyre. Sajnos nem az én szobám ablakából, csak az erkélyről, de az is valami. Ám Carinának természetesen semmi se jó. Amikor beléptünk az ajtón, ez volt az első kérdése:

- Hol vannak szolgák, hogy fogadjanak minket?

- Már mondtam: itt nincsenek szolgák. - Ezt, ahogy látom, sehogy sem tudja megérteni. Anya szerencsére vendégségben tartózkodik holnapig, ami nagy szerencse, mert nem tudom, mit szólna Carinához. Szerintem nagyon kiakadna tőle, plusz mit mondanék neki, ki ő?

Carina megindult befelé, de én megállítottam.

- Kérlek, vedd le a cipődet.

- Mi? Hogy én?!

- Ne szórakozz, hogy te még a cipődet se tudod egyedül levenni! Látod? Ilyen egyszerű - húztam le a bordó bakancsomat.

- Húzd le te!

- Azt várhatod! Menni fog egyedül is, drága. Én bízom a képességeidben - vigyorogtam. Két perc alatt csak összejött neki a művelet, ami alatt végig ott álltam mellette, és néztem, ahogy szenved.

- Gratulálok! Hogy te milyen ügyes vagy! - dicsértem meg cinikusan.

Carina szúrós szemmel nézett rám.

- Gyere, körbevezetlek. Itt a vécé - nyitottam be az ajtón. A lány kíváncsian bedugta a fejét a helyiségbe.

- Milyen kicsi! És ez a kád…! Nem lehet benne elférni!

- Sajnálom, hogy úri igényeidnek nem felel meg- mondtam gúnyosan, és lekapcsoltam a villanyt.

- Ez itt a konyha, és itt a szobám.

- A konyhából nyílik a szobád?! - húzta el a száját. - De hát ez egy lyuk! Nálunk a cipős szekrény is nagyobb!

Kezdtem ideges lenni.

- Nem lehet mindenkinek akkora szobája, mint egy bálterem! Hidd el, szívesebben laknék egy kastélyban, de ez van! És ez itt anya szobája, a nappali - mutattam.

- Mi az a nagy, fekete négyzet? - kérdezte csodálkozva.

- Tévé, más néven televízió - kapcsoltam be.

Carina felsikoltott.

- Hogy kerülnek bele emberek?

- Fogva tartják őket a gonosz démonok! - nevettem.

A lány ijedten nézett rám.

- Csak vicceltem! Tudod, mi az a fényképezőgép, ugye?

- Igen, persze, hogy tudom!

- Na, ez valami olyasmi. Nem kell megijedni tőle. Van egy szerkezet, amit kamerának hívnak, amivel fel lehet venni a valóságot, és a tévén pedig visszajátszani.

- Nahát!

- Van kedved nézni valamit?

- Lehet cicákat nézni?

- Lehet. Bármit lehet - mosolyodtam el. - Van egy aranyos rajzfilm cicákról. Az a címe, hogy Macskarisztokraták.

- Arisztokrata macskák?

- Ó, neked biztos fog tetszeni! - kerestem elő a DVD-t, és betettem a lejátszóba. Elhúztam a függönyt, helyet foglaltunk a futonágyon, és benyomtam a play-gombot. Carina tátott szájjal bámult a képernyőre.

- Miért beszélnek a cicák?

- Ezek csodacicák.

- Marie pont olyan, mint Celestina! Neki is van rózsaszín kis szalagja!

- Marie olyan, mint te cicában. Ja, nem, ő aranyos.

- Én még Marie-nél is aranyosabb vagyok! - szegte fel a fejét.

Na jó, filmnézés közben tényleg az volt, kivételesen. Amikor a gonosz inas elrabolta a cicákat, Carinának eleredtek a könnyei. Még a filmet is le kellett állítanom, úgy sírt.

- El… elveszett a hercegnő és a kiscicák! Biztos nagyon félnek és fáznak a viharban! Ugye nem csap beléjük a villám? - kérdezte szipogva, és szorosan hozzám bújt.

- De igen, és cicapörkölt lesz belőlük!

- Ugye, nem? Ugye nem fogják megenni őket? - kérdezte riadtan, és belecsimpaszkodott a karomba.

- De, de! Marie lesz az előétel! - Alig bírtam visszafojtani a nevetésemet.

Carina azonban olyan szívtépően sírt, hogy megsajnáltam.

- Ne légy ilyen kis butus! Senki nem eszik cicát. Kivéve a kínaiak - fűztem hozzá halkan.

- Hogy? - kapta fel a fejét.

- Semmi, nem lényeges. A lényeg, hogy nem lesz semmi bántódásuk.

Ez a Carina…! Ha cicákról van szó, hirtelen olyan lesz, mint egy hároméves. Hihetetlen ez a csaj. Képes úgy viselkedni, mint egy igazi démon, de ha meglát egy macskát, könnyekig meghatódik. Ez az, amiről William is beszélt.  Ez az igazi Carina, aki a felszín alatt rejtőzik.

- Ugye nem viszi el őket az áradat?

- Megígérem! Carina, ez egy rajzfilm, és a rajzfilmekben minden jóra fordul!

- Bi-biztos?

- Igen. Csak nézd - kapcsoltam vissza.

Amikor meglettek a cicák, Carina örömében tapsikolt. Mókásak voltak a reakciói, sokkal szórakoztatóbb volt őt nézni, mint a filmet. Nagyon beleélte magát, még énekelt is a cicákkal együtt. Nagy kár, hogy az ő korában nincsenek filmek. William egy pillanat alatt ki tudná hozni Carina valódi énjét a segítségükkel.

- Még, még, még! - kérlelt a film végén.

- Hát jó… - egyeztem bele. Ezúttal az Oroszlánkirályt tettem be, ami szintén tetszett nekik, de hiányolta a cicákat, és rettegett Zordontól.

- Most mit szólnál valami komolyabb filmhez? -  Egy pillanatra kísértésbe estem, hogy berakom neki az Interjú a vámpírralt, de valószínűleg halálra rémülne, ha már egy rajzolt oroszlántól is így fél. - Mondjuk az Operaház fantomja, hm? Énekelnek benne.

Carina persze meg akarta nézni. Tátott szájjal, lenyűgözve bámulta, és a végén együtt sirattuk szegény Fantomot. Azt hiszem, nagyon megviselte, mert vagy tíz percig zokogott. Nem hittem volna, hogy ennyire együtt fog érezni vele.

- Szegény Fantom! Én őt választottam volna! Nem is csúnya, ha rajta van a maszk.

- Egyetértek… De ez csak egy film, nem kell ennyire komolyan venni! - Mondom én, aki képes órákig álmodozni arról, mi lett volna, ha Christine a Fantomot választja…

- Jut, eszembe, Carina, nem vagy álmos?

- Egy kicsit…

- Gondolom, szeretnél lefürödni.

- Természetesen, itt talán fürdés nélkül mennek ágyba az emberek?!

- Van, aki…

- Én napi kétszer fürdök!
- Igen, én is! Na, gyere, megmutatom, hogy működik a csap!

- Szerinted én nem tudok kezelni egy csapot?! - nézett rám felháborodottan.

- Hát jó… - vontam meg a vállam, és előszedtem egy törölközőt, meg egy combközépig érő, lila hálóinget illetve bugyit.

- Tessék, törölköző, hálóing, alsónemű! A ruháidat tedd a székre.

- Ez alsónemű?! Mi ez a rövid hálóruha?!

- Ha gondolod, alhatsz kockás pizsamanadrágban és térdig érő pólóban is…

- Ezt én nem veszem fel! - mondta piros fejjel.

- Itt a nők ilyet hordanak. Kötelességednek érzed mindenért nyafogni?!

Carina gőgösen felhúzta az orrát, és bevonult a fürdőszobába. Úgy öt perc múlva sikítozás hangja ütötte meg a fülemet.

- Minden rendben? - kopogtam be hozzá.

- Ez forró, ez forró! - ordított.

Megcsóváltam a fejem.

- Forgasd el kék irányba a cspot! Nem fogok bemenni.

- Segíts!

- Nagylány vagy, megoldod! - mondtam, azzal faképnél hagytam. A franc fog bemenni hozzá… Valahogy nem tartozik a vágyaim közé pucéran látni a női karaktereimet.

Végül csak megoldotta, mert úgy huszonöt perc elteltével kissé vizes hajjal, hálóruhában jött ki a fürdőszobából. Én is azt viseltem, és amikor meglátott, elpirult. Láthatóan feszengett abban a rövid ruhában, és valószínűleg a bugyi is zavarta.

- Itt a vacsora, remélem, ízleni fog - mutattam az asztalra.

- Ez mi? - kérdezte, miután leült, és belekóstolt az ételbe.

- Nutellás kenyér, más néven, mogyoróvaj.

- Nagyon ízlik!

Legnagyobb döbbenetemre olyannyira ízlett neki, hogy négy szeletet is megevett.

- Most aludj, jó éjt! Itt az én ágyam, beágyaztam neked. Ha bármi kell, csak szólj, én a nappaliban leszek. Tessék, itt egy plüss, ölelgesd. Képzeld azt, hogy William - nyomtam a kezébe a plüsskutyámat, és meg sem várva válaszát, anya szobájába libbentem.

Ez a nap és Carina nagyon lefárasztott… Vajon meddig kell még elviselnem?! Remélem, nem ragad itt a nyakamon örökre… Velem nem könnyű együtt élni, de Carinához képest én vagyok a világ legalkalmazkodóbb embere. Nem telt bele fél óra, azt hallottam, hogy Carina motoszkál a konyhában. Felmordultam, és utána mentem.

- Te meg mit művelsz?! - Kapcsoltam fel a villanyt.

Legnagyobb döbbentemre Carina ott állt az asztalnál, kezében egy kiskanalat és a Nutellás-tégelyt szorongatva. A szája tiszta csokis volt, és úgy pislogott rám azokkal a nagy, kék szemeivel, mint valami ijedt, megszeppent kiscica, akit rajtakaptak tejföllopáson. Nem hittem a szememnek!

Pár másodpercig megrökönyödve néztem rá, majd kitört belőlem a nevetés. Carina szégyenlősen, vörös fejjel kuncogott.

- Én csak… ez olyan finom! - cincogta.

Nem bírtam ki, egyszerűen muszáj volt megölelgetnem. Erre persze még pirosabb lett a feje, de nem ellenkezett. Szegénykémen annyira látszott, hogy nincs hozzászokva az öleléshez, de azt is éreztem, hogy vágyik rá. Vágyik arra, hogy valaki törődjön vele és szeresse.

- Azért hagyj holnapra is - nevettem, és visszafeküdtem az ágyba.

Kis idő elteltével Carina követte a példámat.

- Luna! - szólt halkan.

- Igen? - kérdeztem vissza. Nem igaz, hogy nem hagy aludni!

- Alhatok veled?

- Ha szeretnél… - lepődtem meg. Erre nem számítottam.

Carina fogta a párnát, takarót és plüsskutyát, és átment hozzám, a kétszemélyes futonágyra.  Olyan közel feküdt hozzám, hogy csak centik választottak el minket egymástól.

- Miért jöttél át?

- Csak… nem akartam egyedül lenni - vallotta be.

Ezen bevallom, meghatódtam. Eszembe jutott, mennyire szereti, ha simogatják a haját. Elmosolyodtam, és óvatosan beletúrtam a tincsei közé. Hagyta, sőt, jólesőn felsóhajtott és összegömbölyödött. Fájó érzés hasított belém, mert eszembe jutott, hogy én mennyire szeretnék egy húgocskát, aki pár évvel fiatalabb nálam, pont, mint Carina. Ugyan ő nem a húgom, de olyan volt, mintha az lenne. Melegség járta át szívemet.

- William… - motyogta jó tíz perc simogatás után, és hozzám bújt. Karjával átfonta a derekamat, és belefúrta a fejét a nyakamba.

Ezen úgy meghökkentem, hogy reflexből el akartam lökni, de rájöttem, hogy alszik. Így szép óvatosan lefejtettem magamról, vigyázva arra, nehogy felébresszem. Hamarosan engem is elnyomott az álom, és reggel, amikor felébredtem, Carina nem volt ott mellettem. Kipattantam az ágyból, körbejártam a házat, de se híre, se hamva sem volt. Csak a fürdőszobai széken hagyott ruhája jelezte: nem álmodtam…

9. A változás útján

Carina kis idő múlva felébredt, és hirtelen azt se tudta, mi történt vele, és hol van. De amikor rájött arra, hogy William megtalálta, és ő épp a térdén fekszik, megnyugodott. Még akkor sem örült ennyire komornyikjának, amikor megmentette Dominic úrfitól.

- Felébredt, Úrnőm? - kérdezte a férfi lágy hangon, szinte suttogva.

- Ki mondta, hogy abbahagyhatod a simogatást? - kérdezte Carina álmatagon, nem tért még egészen magához.

- Egészen addig simogattam a haját, amíg el nem nyomta az álom. Utána nem mertem önhöz érni, mert attól tartottam, hogy felébresztem.

- Azért jöttél, hogy hazavigyél, igaz? - ült fel Carina pokrócostul a padon.

- Az édesapja nagyon aggódik önért.

- Hahh…! Méghogy aggódik. Örül, hogy elszöktem!

- Ne mondjon ilyet! Rossz hallani. Bármit is gondol, az édesapja szereti önt.

- Nem! Nem szeret! És ne kényszeríts arra, hogy hazamenjek, mert beleugrom a Temzébe! Mondd meg édesapámnak, hogy nem találtál meg!

- És mi lesz önnel?

- Kölcsönözz nekem egy kis pénzt a papától, én majd kiveszek egy szobát, és eléldegélek egyedül.

- Ön most arra kér, hogy lopjam meg édesapját, és adjam a pénzt kegyednek, hogy hátralevő életében száműzöttként éljen?

- Igen! Pontosan erre! - felelte dacosan.

- Ezt biztos, hogy jól átgondolta? Noha én csak egy egyszerű komornyik vagyok, és nincs beleszólásom Úrnőm dolgaiba, de engedje meg, hogy elmondjam a véleményemet.

- Nem érdekel a véleményed! Ha hazaviszel, vagy megmondod a papának, hogy hol vagyok, azt fogom hazudni neki, hogy te szöktettél el engem!

- Hát ennyire nem akar hazamenni…? - kérdezte a férfi szomorúan, minden vád nélkül.

- Nekem nincs otthonom. Az embernek az az otthona, ahol szeretik őt… - csuklott el a hangja. Elfordult, hogy William ne lássa a könnyeit.

- Én nem utálom Úrnőmet - vonta magához a férfi a pokrócba bugyolált lányt, és átfonta erős karjával.

- Hazudsz - zokogott.

- Mivel bizonyítsam, hogy elhiggye: igazat mondok?

- Maradj velem - fúrta bele a fejét Carina komornyikja mellébe.

- Ha ez a kívánsága, Úrnőm - simított végig gyengéden a lány haján. - Ön mellett maradok és védelmezem. Komornyikja és testőre leszek mindaddig, amíg igényt tart a szolgálataimra.

- Köszönöm - suttogta Carina. William meghökkent. Még soha, semmit nem köszönt meg neki úrnője.

- Ezen nincs mit köszönni. Ez csak természetes.

- Miért? - kérdezte a lány halkan.

- Mit miért?

- Miért maradsz velem? - nézett fel Williamre könnyes szemmel.

- Nem hagyhatom, hogy egyedül csatangoljon. Nem venném a lelkemre, ha bármi történne önnel.

Carina elnézett, és lesütötte a szemét.

- Történt valami. Igaz? - kérdezte aggódva.

- Nem…

- Bántotta valaki? Megsérült?

- Nem!

- Hát mitől ilyen zaklatott? - fogta meg Carina állát, és felbiccentette a fejét, hogy ránézzen. A szemébe újból könnyek gyűltek, és egész testében megremegett a szörnyű emléktől.

- El... Elmentem egy bordélyházba - nyögte ki végül, és megint elsírta magát. Karjával átfonta William nyakát, és az arcához préselte az arcát.

- Hogyan…? - döbbent meg a férfi.

- Azt-azt hittem, fogadó, de kiderült, hogy mégsem… A madam megfogta a mellemet, és…és azt mondta, lapos vagyok, és az egyik férfi…  - Összefüggéstelenül beszélt, annyira magán kívül volt.

- Mit csinált?

- Nekem dörgölőzött, és a falhoz szorított…

Williamnek megcsikordult a foga.

- De szerencsére jött a madam, és leszedte rólam. Azt hitte… azt hitte, hogy én azért mentem oda, mert a lányokat szeretem…

- Ugye nem maradt ott tovább?!

- El… elrohantam.

- Jól tette.

- Én... - kezdett bele a mondatba Carina, de inkább elhallgatott.

- Igen?

- Én csak… Örülök, hogy rám találtál.

- Reméltem, hogy így lesz. Nagyon sajnálom, ami önnel történt, és ha bármiben tudok segíteni, állok rendelkezésére.

- Én csak szeretnék egy nyugodt helyet, ahol pihenhetek…

- Itt van a közelben egy fogadó. Jöjjön - tolta el magától a lányt, majd finom mozdulattal hozzáért az arcához, és letörölte Úrnője könnyeit. Carina elpirult, és hogy zavarát leplezze, elfordult. Gyűlölte magát, hogy a férfi ilyen hatást vált ki belőle, ugyanakkor izgalmasnak találta a helyzetet, és újból át akarta élni a pillanatot.

Miután kivettek két szobát a fogadóban, Carina forrófürdőt vett. Annyira kimerült, hogy elszenderedett a kellemes hőmérsékletű vízben. Kopogtatás hangja riasztotta fel.

- Úrnőm, minden rendben?

- Igen, csak elaludtam.

Carina megborzongott, mert a víz teljesen kihűlt. Megtörölte magát, és vacogva beleburkolózott puha köntösébe.

- Küldessek fel szobalányt, hogy segítsen önnek?

Carina majdnem rávágta, hogy „igen”, de meggondolta magát. Kezdett elege lenni abból, hogy mindenki kiszolgálja őt, és nem hagyják érvényesülni. Ő egyedül is tud öltözködni, előző nap kifejezetten ügyesen ment neki. Leszedte a szárítókötélről a ruháit, és meglepően gyorsan beléjük bújt. Büszke volt magára, és még a harisnyáját se szakította el.

Komornyikja kint várta az ajtó előtt.

- Milyen finom illata van Úrnőmnek! - jegyezte meg, amire Carina arcán piros folt jelent meg.

- Tudom - mosolyodott el alattomosan, azzal befújta a férfit a parfümmel. - Érezd magad megtisztelve, egész nap az én illatom lesz rajtad!

William köhécselt a tömény, édeskés illattól, amire Carina kárörvendően felnevetett.

- Ez… khm… Igazán megtisztelő.

- Az is! Ezt a parfümöt papa Indiából hozatta!

- India varázslatos hely. Parancsol valamit, Úrnőm?

- Egy zöld tea és gyömbéres szelet jól esne.

- Máris intézkedek ez ügyben, Úrnőm - hajolt meg a férfi, és elment.

Carina elégedetten elmosolyodott, és belépett a szobába. Egy zöld pokróccal leterített ágy, ruhásszekrény és vitrin volt az össz-berendezés. Nem valami puccos hely - fintorodott el, és leporolta az ágyat, mielőtt lefeküdt. Az oldalára fordult, és pár percre rá elnyomta az álom.

Carina reggel - pontosabban negyed tizenkettőkor - fájó fejjel és végtagokkal ébredt. Alig bírta mozgatni a nyakát, annyira bemerevedett. Hálóruhája pántja a sok forgolódás következtében lecsúszott róla, haja ziláltan állt. De most először nem törődött ezzel, túl csüggedt és elgyötört volt hozzá. William az övé mellett bérelt szobát, így hát átkopogott hozzá.

A férfi szinte abban a pillanatban benyitott hozzá.

- Jó reggelt, Úrnőm - köszöntötte. A szokásos, fekete ruhái helyett csíkos nadrágot, sötétkék inget és mellényt viselt. Carina, ha akkor látta volna először, azt hitte volna róla, hogy nemes.

- Mi ez az öltözet?

- Bátorkodtam utcai ruhát felvenni az egyenruha helyett. Szeretné, hogy áthúzzam?

- Nem, nem. Ki nem állhatom azt a fekete gyászruhát.

William elengedte a füle mellett a megjegyzést.

- Hozzak reggelit Úrnőmnek?

- Nem kérek.

- Teát esetleg?

- Az se kell.

- Hát mit szeretne? Nem érzi jól magát?

- Fáj a nyakam…

- Ha megengedi, tudok segíteni.

Carina egy pillanatig habozott, de a fájdalom túl erős volt.

- Rendben. Megengedem - ült fel az ágyon.

Maga elé fogta a rózsaszín, virágmintás takarót, hogy William ne lássa a hálóruháját. Egyszerűen nem volt ereje átöltözni.

William leült, közvetlenül Carina mellé.

- Bevallom, még sohasem masszíroztam meg senkit. Így előre is elnézést, ha nem csinálom szakszerűen - mondta, azzal eltűrte a lány gesztenyebarna haját. Hosszú ujjaival kissé félszegen hozzáért a nyakához, és lágy, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte. Carina a férfi érintésétől zavarba jött és akaratlanul megdermedt.

- Feszültnek tűnik Úrnőm. Tán nem esik jól?

- De… - nyelt egyet. Igazság szerint túlságosan is jól esett neki, libabőrös lett William tapintásától.

- Próbáljon meg ellazulni - javasolta.

- De hogyan? Nem megy.

William ekkor elmosolyodott, és lecsúsztatta a kezét a lány vállára, amibe finoman belemarkolt. Carina ezen úgy meglepődött, hogy elszállt minden görcsössége.

- William, ezt hogy… - kezdett bele, de a férfi ekkor odahajolt hozzá. Ajka súrolta a fülét, amibe belesúgta bársonyos hangon:

- Valahogy így.

Carinán elhatalmasodott a vágy, nem bírta tovább. Meg akart fordulni és csókot lehelni William ajkára, de nem merte megtenni. Teste viszont önkéntelenül válaszolt - nekidőlt a férfinek. Háta hozzásimult William felsőtestéhez, és ez különös módon megnyugtatta.

- Hm. Azt hiszem, sikeres volt az ön ellazítására tett kísérletem.

Carina elpirult William szavaitól, és elhúzódott tőle.

- Hogy találtál rám? - fordult komornyikja felé. Az ágyon ült törökülésben, a takarójába burkolva.

- Ismerem Úrnőmet, és sejtettem, hogy Londonba jön, nem vallott volna önre falusi fogadókban bujkálni. Mi a terve a későbbiekre nézve? Nem is akar többé hazamenni?

- Ezt még nem tudom.

- Megértem önt. Egész életében egy fényűző kastélyban élt, jóformán ki sem mozdult otthonról. De most hirtelen összedőlt az a hamis illúziókból épült kártyavár, és egy nagyváros kellős közepén találta magát, ahol egészen másképp működnek a dolgok, mint azt hitte. Egyrészt visszavágyik a régi, jól megszokott életébe, másrészt fel akarja fedezni ezt a lehetőségekkel, ugyanakkor veszélyekkel teli, új világot.

Carina elképedve nézett a férfira, aki tökéletesen megfogalmazta az érzéseit.

- Ezt hogy csinálod?

- Mit?

- Honnan tudsz ennyi mindent rólam?

- Már mondtam: ismerem önt - mosolygott. - Úrnőm nem éhes?

- Már mondtam, hogy nem!

William aggódva nézett Carinára, és rátette a kezét a homlokára.

- Attól tartok, ön lázas. Mit érez még?

- Fáj a torkom, és rossz a közérzetem.

- Feküdjön le, megfázott valószínűleg.

- Nem akarok feküdni! - mondta, majd eltüsszentette magát.

- Sajnos kénytelen lesz, ha nem akar még jobban megbetegedni - nézett szigorúan William a lányra, majd elővett a bőröndjéből egy gyógyszeres fiolát és kanalat.

- Ezt be kell vennie - nyújtotta át neki.

- Mi ez? - méregette Carina gyanakodva az üvegcsét.

- Gyógyszer. Jót fog tenni önnek, meglátja.

- Miért hoztál magaddal gyógyszereket?

- Nem árt mindenre felkészülni.

- Te meg akarsz mérgezni!

- És ugyan miért tennék ilyet? Mi hasznom származna belőle? Én sohasem bántanám Úrnőmet, és bármit megtennék önért. Azt hittem, ezt tudja jól.

- Bármit? - villant meg a lány szeme.

- Ésszerű keretek között, és ami szerepel a munkaköri leírásomban.

Carina lecsavarta a gyógyszeres fiola kupakját, és öntött a kanálba egy csöppnyit. Beleszagolt, majd beledugta a nyelve hegyét.

- Ez keserű! - kiáltott fel undorodva.

- A gyógyszerek keserűek - csóválta meg a fejét a férfi, majd kikapta Úrnője kezéből az üveget és a kanalat, amire kiöntött egy adagra valót. Carina szóra nyitotta a száját, amit William kihasznált, és belenyomta a szájába a kanalat. A lány annyira meghökkent, hogy lenyelte az orvosságot, amitől köhögni kezdett.

- Wiliam… ezt… ezt megbánod!

- Tessék, itt egy pohár víz - emelte le a férfi a poharat Carina éjjeliszekrényéről. Még tegnap tette oda neki.

Carina kiragadta a kezei közül, és zihálva lehajtotta a tartalmát.

- Sajnálom, másképp nem vette volna be. Én csak jót akartam Úrnőmnek.

- Jót?! El sem merem képzelni, mi lenne akkor, ha rosszat akarnál!

- Higgye el, arról tudna. Miért vette a fejébe, hogy ártani akarok önnek?

- Nem vettem! De ha a papa megparancsolná, hogy bántsál engem, megtennéd?

- Természetesen nem! Hogy gondolhat ilyen butaságokat Úrnőm?

- És ha kirúgna, ha nem tennéd meg?

- Jó ég, dehogyis! Semmilyen körülmények között nem tennék kárt önben, de ezt mondtam már.

- Megígéred?- húzódott közelebb Carina a férfihez.

- Mit?

- Hogy nem fogsz soha bántani, és mindig megvédesz engem?

William szelíden elmosolyodott.

- Megígérem önnek, mint Úrnőm testőre és komornyikja, és mint én, William Cuttleberry. Hisz az ember nem egyenlő a munkájával.

- Akkor ki vagy te nekem valójában?

- Kicsit mindhárom.

- Ó! - gondolkozott el Carina. – De hát hogy tudod mind a három szerepet egyszerre alakítani?

- Úgy, ahogy ön is álarcot vesz fel, és eltakarja az igazi énjét. Én tudom, hogy a szíve mélyén jó ember, nem számít, mennyire tiltakozik ez ellen. A valódi természetét nem hazudtolhatja meg.

- És szerinted milyen vagyok valójában? - kérdezte őszinte érdeklődéssel.

- Ön egy értékes és roppantul érzékeny ember, Carina. A szíve tele van jósággal, szeretettel és kedvességgel, ám a felszínen épp az ellenkezőjét mutatja. A viselkedésével elűzi maga mellől az embereket, pedig csak arra vágyik, hogy valaki törődjön önnel és szeresse.

Carinát fojtogatta a sírás William szavaitól, mivel lelke mélyén tudta, hogy mindez igaz. Ő csak azt akarja, hogy szeressék… De ehelyett mindenki gyűlöli. Egyszeriben lelkiismeret-furdalása lett, amiért annyit gonoszkodott Williammel, pedig a férfi volt az első, aki tényleg törődött vele, és meglátta az igazi énjét az álarc mögött. William, a gonosz viselkedése ellenére mégis mindig mellette állt, és nem hagyta cserben.

Nem bírta tovább, eleredtek a könnyei.

- Látja? Erről beszélek - vonta magához a lányt, aki átfonta a derekát, és belefúrta a fejét a nyakába.

Szüksége volt egy támaszra, akibe kapaszkodhat, és William megígérte neki, hogy rá mindig számíthat.

- William… - suttogta a nevét.

- Pihenésre van szüksége, Car… akarom mondani, Úrnőm - fektette le gyengéden az ágyba.

- Még soha nem hívtál a nevemen.

- Még sohasem mutatta meg előtte a valódi énjét - mosolygott William őszinte, kedves mosollyal, és elsöpört egy kósza tincset a lány homlokáról. Hosszasan belenéztek egymás szemébe. Carina tekintetéből hiányzott a szokásos gőg és dac, Williaméből pedig a ridegség.

- Tudja, hogy így mennyivel szebb?

- Szépnek találsz? - suttogta. Szeme csillogott, arca kipirult, de nem érdekelte, és az sem, hogy William így látja őt.

- Noha tudom, hogy ilyet nem illik egy komornyiknak mondania, de mivel rákérdezett, bevallom: igen, ön fölöttébb csinos.

Carina arca még pirosabb lett a bóktól, és alig hallhatóan felsóhajtott. A férfi szeméből melegség sugárzott, ajkán kedves, lágy mosoly bujkált. Az amúgy mindig füle mögé tűrt, ében tincsei most arcába hullottak. Azokban a mélyfekete, kedves szemekben teljesen elveszett. Carina férfit, egy fiatal, vonzó férfit látott Williamben, nem, komornyikot, édesapja személyzetének egy tagját a sok közül. Ugyan néha-néha előfordult, hogy elfeledkezett a szolga-úrnő viszonyról, ami kettejük között fennáll, de most egyszerűen képtelen volt rá úgy nézni, mint a komornyikjára.

- Köszönöm… William - mosolygott, azzal lehunyta a szemét.

- Álmodjon szépeket! - köszönt el, és felkelt a lány mellől. A kilincsen volt már a keze, amikor visszafordult, és vetett rá még egy utolsó pillantást, mielőtt visszament volna a szobájába.

~~*~~

Carina nem aludt túl jól. Fel-felébredt állandóan a köhögésére, pedig előző nap nem volt még ilyen tünete. William egyszer át is ment hozzá, és addig ült az ágya melletti széken, amíg Úrnője el nem aludt. Kétféle gyógyszert is adott neki, és remélte, legalább az egyik hatni fog. Másnap William orvosért küldetett, aki megállapította, hogy Carina bizony csúnyán meghűlt. Felírt neki még két gyógyszert, amik három nap múlva kezdték kifejteni a hatásukat. Az alatt a három nap alatt a lány semmit sem csinált alváson és nyöszörgésen kívül. William ápolta őt, gondoskodott róla. Carinának jólesett, hogy törődik vele, de félt attól, csak kötelességből teszi. Ezt szóvá is tette neki akkor, amikor jobban érezte magát. Ő az ágyán ült, a férfi akkor hozta meg neki a reggelit.

- William! - szólt utána.

- Igen, Úrnőm?

- Miért teszed ezt értem?

- Mert Úrnőm beteg.

- És ha nem lennék az Úrnőd, és papa nem adna pénzt? Akkor is megtennéd?

- Igazán furcsa kérdései vannak mostanában. Persze, hogy megtenném. Egy úriember nem hagyhatja cserben a bajba jutottakat.

- Ó, szóval úriember vagy!

- Legalábbis próbálok úgy viselkedni - biccentett. - De miért kérdezi ezeket? Talán attól tart, hogy fontosabb számomra a pénz, és ha kapok egy jobb ajánlatot, elhagyom?

- Hahh…! - fordította el Carina a fejét. A világért sem akarta bevallani a férfinak, de pontosan ettől félt. De William értette a célzást, és elmosolyodott.

- Jó étvágyat, Úrnőm! - hajolt meg, és távozott. 

Következő fejezet