Körülbelül egy hónapos kihagyás után itt
van az Igenis, Úrnőm 10. fejezetének az eleje :) Az Indica hallgatása valahogy
visszahozta az ihletemet, különösen ez a szám, ami szerintem annyira illik erre
a történetre :)
Reggel, amikor Carina felkelt, William
ott ült az ágya szélén, egy újsággal a kezében.
- Jó reggelt, Úrnőm. Ezt talán
érdekesnek fogja találni - adta William Carina kezébe az aznapi lapot. Egy
cikkre bökött hosszú mutatóujjával.
„Nagy erőkkel keresi a Scotland Yard az
eltűnt grófkisasszonyt” - harsogta a cím, és alatta ott virított Carina
portréja.
„Carina Monica Gray kisasszony
(született London, 1879. március 4) szeptember hó huszonharmadikán tűnt el.
Valószínűleg elszökött, de az sem kizárt, hogy elrabolták. Szerető édesapja és
mostohaanyja rendkívül aggódnak érte, és…”
Carina csak idáig jutott el a cikk
elolvasásában, mert olyan dühös lett, hogy összegyűrte az újságot, és
elhajította.
- Még hogy „szerető édesapa”! Nem, én
kizárt, hogy hazamenjek!
- Itt akar bujkálni örökre? Előbb-utóbb
felfedezik, és akkor haza kell mennie.
- De én nem akarok! William, ne engedd,
hogy rám találjanak! - nyöszörgött vékony, elnyújtott hangon.
- Akkor el kell hagynunk Londont.
- Mégis hová mennénk? - kérdezte Carina
kétségbeesetten.
- Tudok egy helyet, ahol biztos, hogy
nem találnak ránk.
~~*~~
- Messze van még? - kérdezte a lány. Nagyon elfáradt a hosszú
úttól, amit gyalog tettek meg, miután leszálltak a vonatról egy óra zötykölődés
után. Egy erdőn mentek keresztül épp. William azt mondta neki, hogy gyalog a
legbiztonságosabb, és így a legkisebb a lebukás veszélye. Vonatra is úgy lógtak
be, és a rakomány között utaztak. Carina ezt meglehetősen megalázónak találta,
ezért szálltak le. Méltatlannak érezte, hogy ő, egy grófkisasszony zöldségek
között hánykolódjon.
- Hamarosan odaérünk.
- Elfáradtam! Vigyél a karodban!
- De kisasszony, a csomagok... Nincs
több kezem.
- Hát jó… - fonta keresztbe Carina a karját,
és felhúzta az orrát. - A te lelkeden fog száradni, ha összeesem a fáradtságtól!
- Szeretne pihenni? Mert megállhatunk
- Nem szükséges - felelte a lány
dacosan.
Titokban azt kívánta, hogy bár esne
össze, csak hogy lelkiismeret-furdalást keltsen Williamben. Kezdett az agyára
menni a férfi sztoizmusa.
- Ahogy óhajtja. Inni vagy enni kér
esetleg?
- Talán kibírom odáig, azt mondtad,
mindjárt ott vagyunk!
- Valóban.
Carina próbált szorosan William nyomában
maradni, mert abban reménykedett, hogy a férfi megsajnálja, ha látja rajta,
mennyire nehezére esik lépést tartani vele. De a férfi észre sem vette, vagy
csak nem akarta észrevenni, mennyire küszködik, pedig még egy kis zihálást is
megengedett magának. Sőt, úgy érzékelte, mintha egyre gyorsabban lépdelne.
Carina elméjét elborította a méreg.
- Hát nem veszed észre, mennyire
szenvedek?! - csattant fel, és megtorpant. Homlokán gyöngyözött az izzadtság, szeplős
arca kipirult. Dühösen toppantott.
William megállt, és szembefordult a
lánnyal. Szája sarkában mosoly bujkált.
- Ha emlékszik, felajánlottam Úrnőmnek,
hogy pihenjünk. De ön nem élt a lehetőséggel. Kérem, a jövőben a félreértések
elkerülése végett ne a vágyaival ellentétesen viselkedjen, mert esetleg
félreérthetik az indítékait - nézett jelentőségteljesen Carinára. - Miért kínozza
magát?
- Nem kínzom! Tökéletesen tudom, mi az,
amire vágyom!
- Hát mire vágyik? - somolygott William,
és közelebb lépett Carinához. Megfogta a kezét, és mélyen belenézett a szemébe.
A lány ezen annyira meghökkent, hogy fülig elpirult, és hogy zavarát leplezze,
elfordította a fejét.
- Az az én dolgom! - felelte durcásan,
és kitépte a kezét a férfi szorításából.