...

Arra gondoltam, milyen jó lenne Carinával E/1-ben írni, és ezért belekezdtem egy kis novellába, amiben William és ő a mi korunkba kerül :D Itt az eleje, remélem, ti is olyan jót fogtok mulatni rajta, mint én írás közben :)

Hát én ezt nem hiszem el! Idecsöppentem valami furcsa helyre Williammel, és fogalmam sincs, hogy fogunk hazajutni… Reggel, mikor felkeltünk, egy parkban feküdtünk, márpedig én a pihe-puha ágyamban tértem nyugovóra! Biztos vagyok benne, hogy William keze van a dologban, bár ő váltig tagadja.

- Megparancsolom, hogy vigyél haza! - toppantottam dühösen a lábammal. A parkon mentünk keresztül épp, amit magas kőfal szegélyezett, és a falon túlról ijesztő zúgás hallatszott.

- De Úrnőm, nem tudom, hogy kerültünk ide…

Hahh…! Nem tudja, persze… Ez az egész az ő hibája, egyedül az övé! Legszívesebben pofon ütöttem volna, de ilyet nem tesz egy grófkisasszony. Papa azt mondta, nem ildomos megütni a nálad alacsonyabb rangúakat. De William túlment már minden határon!

- Ezt… ezt én nem tűröm! Most azonnal hazaviszel, vagy teszek róla, hogy a papa kirúgjon! - fenyegettem meg, és hogy szavaimat nyomatékosítsam, igyekeztem a lehető legszigorúbban nézni. De még ez sem használt! William csak mosolygott, mintha Ő lenne az ÉN felettesem, nem pedig fordítva!  Ez felháborító! Most már biztos, hogy megmondom a papának!

- Attól tartok, nincs most itt a kedves papája.

Ez igaz, ebbe nem tudtam belekötni. Nagyon nehéz fogást találnom rajta, de én rá fogok jönni a gyenge pontjára!

Egy árkádsoron mentünk keresztül, és amikor kiértünk, nagyon furcsa látvány tárult a szemünk elé. A járdák mellett rikító, különös kinézetű automobilok sorakoztak és velünk szemben egy hatalmas, szürke tömb állt, amiből özönlöttek az emberek - főleg velem egykorúak. Arra gondoltam, hogy bizonyára iskola lehet az a gusztustalan épület, és egy pillanatra megsajnáltam őket, hogy ilyen szörnyű helyre kell járniuk. Valószínűleg a szegényebb réteg számára volt fenntartva, mert a diákok még egyenruhát sem viseltek, és igen hiányosan öltözködtek. A lányok többsége nadrágot és gombok nélküli, mintás inget viselt, de volt, amelyik olyan rövid szoknyát húzott, hogy azt mifelénk egy jó ízlésű ember legfeljebb csak övnek használná! Még az örömlányok sem öltözködnek így! Ez közönséges és felháborító és erkölcstelen! Én, ha csak egyszer vennék fel ilyen ruhát, még ha viccből is, papa kitagadna és apácazárdába küldene!

De a fiúk sem voltak különbek. A legtöbb rövidre nyírt hajat viselt - bizonyára a tetvek miatt - de akadt olyan is, aki hosszú, loboncos hajjal rendelkezett. Némelyiknek a nadrágja legalább három számmal nagyobb volt, és az ülepük egészen a combjuk közepéig ért! Még… még az alsóneműjük is látszott! De az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy még engem méregettek furcsálkozva, mintha nem láttak volna grófkisasszonyt! Micsoda egy barbár és visszamaradott hely ez! Ők még azt sem tudják, hogy egy nemes hölgyet nem illik így bámulni! Bár lehet, csak azért néznek ilyen feltűnően, mert irigykednek a drága ruhámra, sudár alkatomra és gyönyörű arcomra. Persze megértem őket, mivel ők sohasem lehetnek olyan szépek, mint én, még báli ruhában sem.

- William, én haza akarok menni! - léptem közelebb a férfihoz, és akaratlanul hozzásimultam. Komornyikom átkarolta a vállamat, amit kivételesen hagytam neki, de csak azért, mert úgy éreztem, ha elengedne, minden darabjaira hullana. Ő volt az egyetlen biztos pont ebben a magából kifordult világban.

- Nyugodjon meg, Úrnőm - szorította meg a felkaromat. - Kitalálok valamit.

Lopva rápillantottam, és nyugtalanul láttam, hogy ő is pont olyan zavart, mint én.

Ekkor egy négyfős, rikító öltözetű társaságot láttam meg felénk közeledni, akik ujjal mutogattak ránk és hangosan vihogtak.

Elöntött a harag, és ökölbe feszült a kezem.

- Nézzétek már! Disney-kisasszony és a hercege!

- Az... az én nevem Carina Monica Gray, és grófkisasszony vagyok! Ő pedig nem a hercegem, hanem a komornyikom! - kértem ki magamnak. Még hogy herceg! És „Disney-kisasszonyt” sem ismerek, legalábbis nem jártunk még vendégségben náluk. Biztos külföldi.

Ahogy ezt kimondtam, hahotában törtek ki. Éreztem, hogy vörös lesz az arcom a dühtől és szégyentől.

- Á, szóval a komornyikod! - lépett közelebb hozzám egy lila hajú lány. - És minden kívánságodat teljesíti, mi? - vihogott ostobán.

- Természetesen! Hisz ez a dolga, ezért alkalmazzuk!

Erre ismét felnevettek. Az egyik fiúnak még a könnyei is kicsordultak, és a térdét csapdosta. Valami olyasmit mondott, hogy „bazdmeg, ez a tyúk totál kattant” - de bizonyára rosszul hallottam, mivel ilyen szavak nem is léteznek. Hová kerültem??

Uzsonna után William rendbetette a kis házikót - felsepert, felmosott és leporolta a bútorokat. Eközben Carina olvasta azt a könyvet a kanapén, amit a férfi hozott neki - Oscar Wilde-tól a Dorian Gray arcképét.

Olyannyira belefeledkezett, hogy észre sem vette, hogy William egy ideje nem takarít, hanem az asztalnál ül és ír valamit.

- Tetszik? - kérdezte a férfi, és felnézett munkájából. A lány összerezzent.

- Ne zavarj! Olvasok - közölte a lány, és a másik oldalára fordult, befelé a kanapé felé.

- Ezek szerint tetszik - mosolyodott el William, majd folytatta munkáját. Jó pár óra telt el így, míg végül olyan sötét lett a szobában, hogy a petróleumlámpa gyenge fényénél alig lehetett látni valamit.

- Úrnőm, odaviszem a lámpát, ne olvasson ilyen sötétben, mert elromlik a szeme!

A férfi várt a lány reakciójára, de Carina egy pisszenéssel sem jelezte, hogy meghallotta.

- Úrnőm…? - kérdezte, és odalépett hozzá.

Föléhajolt, és mosolyogva látta, hogy alszik. A könyvet párna gyanánt használta, kis kezeivel védelmezőn ölelte körül magát. Hosszú, gesztenyebarna tincsei arcába hullottak. A férfi gyengéden elsöpörte őket, és a füle mögé tűrte.

- Jó éjt, Úrnőm - suttogta.

A lány motyogott valamit, amit nem értett, ezért közelebb hajolt hozzá.

- Jó éjt, William.

A férfi meghökkent - még soha nem kívánt neki „jóéjtet” úrnője. A szekrényből előszedett egy hófehér takarót, és Carinára terítette. Ezután ismét a szekrényhez lépett, és egy matracot húzott elő belőle. Mivel a bútorok miatt szűkös volt a hely, ezért közvetlenül Úrnője mellé fektette. Ő kék-fehér kockás takaróval takarózott, és egyáltalán nem használt párnát. Eloltotta a petróleumlámpát, átöltözött pizsamába, majd lefeküdt. Carina összevissza forgolódott, és motyogott valamit, de William nem értette, mit. Legalább negyedóra telt el így, ezalatt William megkísérelt elaludni, de egyszerűen nem jött álom a szemére. A hátán feküdt, és üveges tekintettel bámulta a mennyezetet. Úrnője abbahagyta a fészkelődést, és a halk, egyenletes szuszogásán és az állatok neszezésén kívül teljes csend honolt.

- William…? - suttogta Carina. - Alszol?

- Nem, nem alszom. Talán gond van?

- Mi ez a hang? - kérdezte síri hangon. William fülelt, de nem hallott semmi rendelleneset.

- Milyen hang?

- Ez a neszezés… Ugye... ugye nem farkas?

- Már mondtam, Úrnőm. Itt nem élnek farkasok. Valószínűleg szarvas vagy vaddisznó, esetleg őz. Előfordul az erdőben.

- Ugye nem tudnak bejönni? - aggodalmaskodott tovább a lány. Hangja remegett a félelemtől.

- Hacsak nem tanulták meg kinyitni az ajtót, nem tudnak bejönni.

- És mi van, ha mégis bejutnak valahogy?

- Nem fognak… Vagy ha mégis, én megvédem önt.

- Ígéred?

- A szavamat adom, Úrnőm!

Carina megnyugodott valamelyest, ám körülbelül tíz percre rá furcsa, ugatáshoz hasonló hang hasított az éjszakába.

A lány felsikoltott, és bemászott William mellé.

- Mi… mi volt ez? - kérdezte rettegve. A férfi takarója alá bújt, és szorosan hozzásimult komornyikjához. Karjával átfonta a derekát, és belefúrta a fejlét a mellébe, mint egy ijedt kismacska.

- Nyugodjon meg, Úrnőm. Csak egy őz. Ss - suttogta, és védelmezőn magához ölelte a reszkető lányt.

- Egy… őz? - nyelt egy nagyot.

- Igen. Egy őz. És esze ágában sincs megenni önt.

- Akkor jó… - sóhajtott fel megkönnyebbülten.

- Hozzá kell szoknia ezekhez a hangokhoz. Amint megbarátkozik az erdővel, rá fog jönni, hogy nincs mitől tartania - mondta, és elkezdte simogatni Carina haját. A lány újra felsóhajtott. Biztonságban érezte magát a férfi karjában, és fokozatosan kezdett megnyugodni a simogatástól. Szapora légzése és heves szívverése egyenletessé vált, görcsbe feszült izmai ellazultak. Titokban beleszagolt a férfi ruhájába, és megállapította, hogy nagyon kellemes az illata. Egy futó pillanatra elképzelte, milyen lehet végigsimítani a felsőtestén, de a puszta gondolatba is belepirult. Képtelen volt kiszakítani magát a férfi öleléséből, pedig tudta, hogy ez nem helyes, hisz a férfi mégiscsak a komornyikja. De őszinte meglepődésére a tény sokkal kevésbé zavarta őt, mint eddig. Különben sem látja őket senki… Ez a kettejük titka marad.

- William…? - suttogta.

- Igen?

- Honnan tudja az ember, ha szerelmes? - Olyan halkan kérdezte, hogy ő is alig hallotta, és a legszívesebben visszaszívta volna. De William nagyon is hallotta.

- Ha a közelében vagy, hevesen dobog a szíved, és azt kívánod, bár ne érne véget a pillanat. Folyton csak rá gondolsz, akkor is, mikor nem kéne, és ha nincs melletted, kínzó űrt érzel a lelkedben.

Carinának elállt a lélegzete. Megérintették a férfi szavai, és arcát elöntötte a forróság, amikor rádöbbent arra, hogy pontosan illik rá William jellemzése… Abban a pillanatban nem érdekelte, hogy William csak egy egyszerű komornyik, míg ő grófkisasszony. Aprót sóhajtott, és mélyen belenézett a férfi csillogó, lágy tekintetébe. Ugyan nem sokat látott belőle, de nagyon közel volt hozzá és így ki tudta venni a vonásait.

- Én… - lehelte olyan halkan, hogy utólag nem tudta, hogy gondolta-e, vagy ki is mondta. Pirulva lesütötte a szemét, elillant a bátorsága.

Visszahajtotta a fejét a férfi mellére, és még szorosabban hozzábújt. Gyengéden megnyomta William hátát puha ujjbegyeivel, majd alig észrevehetően simogatni kezdte. A férfi halkan felsóhajtott, és óvatosan megcirógatta Carina forró, selymes orcáját.

A lány a kezével eközben egyre feljebb vándorolt, amíg elérte a tarkóját. Beletúrt William sűrű, de lágy tapintású hajába, majd megfogott egy tincset, és játszadozni kezdett vele. Eközben ismét felpillantott fátyolos, mélykék szemeivel, és ezúttal nem nézett félre. Itta magába a férfi látványát, nézte vékony, de határozott vonalú orrát, ívelt szemöldökét, és fekete szemeit azokkal a sűrű és hosszú szempillákkal.

Ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy megcsókolja… Fejével akaratlanul elkezdett közelíteni, szemét lehunyta, ajkát enyhén elnyitotta… Ám a következő pillanatban hangos lövés hasított az éjszakába.

Összerezzent, és riadtan hozzábújt a férfihoz.

- Mi… mi volt ez? - suttogta. A hang kijózanította, és elszégyellte magát a viselkedése miatt, ugyanakkor kissé bosszús volt, hogy nem tette meg… Nem is értette utólag, honnan vette a bátorságot efféle ledér és erkölcstelen cselekedetre. Williamet, akit eddig gyűlölt és megvetett, most meg akarja csókolni... Ez sehogy se fért a fejébe.

- Lelőttek a vadászok egy állatot - szorította magához. - Nincs semmi baj.

- A… akkor jó - sóhajtott fel.

- Most pedig próbáljon meg aludni. Későre jár az idő - szólt, azzal elengedte Carinát, és felkelt mellőle.

- Hová mész? - kérdezte a lány kissé csalódottan.

- Kezdek én is álmos lenni, így engedelmével nyugovóra térek. Jó éjt, Úrnőm.

A férfi felmászott Úrnője ágyára, és magára terítette a takarót.

Carina jó fél órán keresztül csak forgolódott. Amiatt a bizonyos „űr” miatt nem tudott elaludni, amit William is mondott. Noha pár arasznyira volt tőle a férfi, mégis úgy érezte, kilométerek választják el őket egymástól. Ott volt mellette, de mégsem. Nem érhetett hozzá, nem láthatta az arcát, nem szívhatta be az illatát… Szomorúan felsóhajtott, és lelógatta a bal kezét, csak hogy közelebb érezze egy picit magához.

Arra azonban nem számított, hogy William finoman megfogja a kezét, ezért döbbenten felnyögött. Végigsimított rajta egy futó pillanatra, majd elengedte. Carina visszahúzta a kezét, majd magához szorította a kispárnáját és lehunyta a szemét. Pár percen belül pedig már el is nyomta őt az édes álom.

Reggel, amikor felkelt William matracán, egy pillanatra azt sem tudta, hogy került oda. De aztán minden eszébe jutott: a pillanat, amikor William átölelte, a pillanat, amikor meg akarta csókolni, és a pillanat, amikor az a bizonyos fal, ami közte és William között húzódott, elkezdett leomlani… Többé nem tudta titkolni önmaga előtt, hogy vonzónak találja, ráadásul a férfi minden gonoszkodása ellenére kedves volt vele végig... Ő mellette állt, bármi is történjen, és mindig megvigasztalta.

Kereste a pillantásával, és amikor meglátta, hevesen kezdett el verni a szíve.

William az asztalnál ült, pontosabban görnyedt. Fejét lehorgasztotta, kezei ökölbe feszültek. Még a haját sem fésülte meg, rendezetlen tincsei arcába hullottak. Pizsamában volt, nem a szokásos, fekete ruháiban. Carina még sohasem látta ilyen állapotban komornyikját, és hirtelen elszomorodott. Látszott a férfin, hogy bántja valami. A lány nem tudta, mit tegyen, mert körülötte az emberek mindig vidámak voltak - vagy legalábbis annak mutatták magukat.

Megköszörülte a torkát, de William valószínűleg nem hallotta, mert nem felelt, ugyanolyan mozdulatlanul ült tovább. „Akár egy szobor” - gondolta Carina, és megborzongott. Felállt a matracról, és halk léptekkel Williamhez ment.

- Mi a baj? - suttogta, azzal óvatosan rátette a kezét a vállára. A férfi összerezzent.

- Carina… Úrnőm… Hát felébredt. Minden a legnagyobb rendben, és bocsásson meg, amiért így mutatkozom ön előtt. Máris rendbe szedem magam, és készítem a reggelit.

A férfi próbált vidámságot erőltetni a hangjába, de érezni lehetett a hangsúlyán, mennyire szomorú.

Carina kívülről hallotta a hangját, ahogy ezt mondja, meglepően szelíden:

- Majd… majd később. Mondd, mi bánt?

William szaggatottan felsóhajtott.

- Csupán előtört pár régi emlék… De nem akarom önt untatni a részletekkel.

- Parancsolom, hogy untass!

- Igazán kedves öntől, hogy így törődik velem, és meghat, hogy ennyire érdeklődik a múltam iránt, mindazonáltal vannak olyan dolgok, amikről nehéz beszélnem. Ez is épp olyan dolog.

- Hát jó… Akkor ne mondd el - húzta fel az orrát Carina, és visszaült a matracra. Igazából nem volt megsértődve, de bántotta kissé, hogy nem felel a kérdésére.

- Bocsásson meg, de kérem, értse meg, hogy ez számomra egy olyan dolog, amiről nem szívesen beszélek. Talán… Talán idővel elmondom.

A férfi felállt, és elindult.

- Hová mész?

- Lefürdök és felöltözöm - mondta udvariasan, és meghajolt.

Carina hirtelen gondolt egyet, és a konyhába ment. A fapulton különböző eszközök sorakoztak, amiknek nemhogy a rendeltetésüket, de még a nevüket sem tudta. Arra gondolt, most kivételesen ő készít magának reggelit, és talán még Williamet is megkínálja. Egy kis kosárkában friss kenyér illatozott. Carinának elképzelése sem volt, hogyan jutott hozzá a férfi az erdő közepén, de jelenleg ez izgatta a legkevésbé. Összefutott a nyál a szájában, és éhesen megkordult a gyomra. Kutatott a fiókban, és talált egy szerinte alkalmas eszközt a kenyér felszeleteléséhez - történetesen egy húsbárdot. Bizonytalanul megfogta a kenyeret, és belevágott - azonban ottfelejtette az ujját, amibe beleszaladt az éles eszköz. Fájdalmában felsikoltott, és eldobta a bárdot. Mutatóujjából kiserkent a vér, és végigfolyt a tenyerén. Nagyon megijedt, és csak sikítozott tehetetlenségében.

- Úrnőm…! - rontott be William a konyhába, és amikor meglátta, mi történt, elfehéredett az arca. Odasietett Carinához, majd felkapott a pultról egy rongyot, és a lány ujjára tekerte.

- Szorítsa jól rá, úgy eláll a vérzés! Lélegezzen mélyeket, és próbáljon meg lenyugodni. Ez csak egy kis seb, nincs semmi baj - karolta át a vállát, majd a kanapéhoz vezette, amire leültette.

A lány egész testében reszketett és immár csak hüppögött, de látszott rajta, mennyire meg van rémülve. William bátorítóan magához ölelte, és simogatta a haját. Carina kezdett megnyugodni a férfi gyengéd érintésétől. Amikor ráeszmélt, hogy William csupán egy szál, fehér törülközőt visel a csípője köré csavarva, zavarba jött, és elhúzódott tőle. De azt nem bírta megállni, hogy végig ne mérje hatalmasra nyílt szemekkel. Tetszett neki a látvány, és alig hallhatóan felsóhajtott.

- Oh… Bocsánat, de épp fürödtem, és amikor meghallottam a sikolyát, mindjárt kirohantam. Épp csak arra volt időm, hogy magamra tekerjem a törölközőt - fordította el a fejét, és halvány, rózsaszínes folt jelent meg az arcán. - Ugye már nem fáj annyira?

- Nem - felelte a lány, és benézett a kötése alá. - És a vérzés is elállt.

- Ezt jó hallani. Azért lefertőtlenítem és bekötözöm. Egy pillanat.

William bement a mosdóba, és kezében kötszerrel és üvegcsével és tért vissza. Lecsavarta a kupakját, és megfogta Carina csuklóját. Egy mozdulattal leszedte a rongyot a sebről, és így szólt:

- Ez kicsit csípni fog.

Ráöntötte a bordó folyadékot a sebre, amire a lány felszisszent. Ahogy kötözte a kis sérülést, Carina tekintete elidőzött a férfi kedves arcán.

- Így ni - nézett fel William, miután végzett. - Hogy sérült meg?

- Arra gondoltam, amíg te fürdesz, én készítek reggelit. - Carina gyönyörű arcán szégyellős mosoly suhant át. Hosszú szempillái megrebbentek.

William arcán csodálkozással vegyes elismerés jelent meg, és könnyedén elnevette magát.

- Nahát, Úrnőm! Én... én meg vagyok hatva!

Carina kislányosan lesütötte a szemét, és érezte, milyen vörös az arca. A férfi újból felkacagott, majd szorosan a karjába zárta a lányt, és csókot nyomott a homlokára.

- Mit… mit művelsz? - suttogta Carina. Szíve majd’ kiugrott a helyéről, ahogy megérezte a férfi ajkát a homlokán.

- Bocsánat… bocsánat, Úrnőm… elragadtattam magam… Többet ilyen nem fordul elő - engedte el William. A lány már bánta, hogy megkérdezte tőle, és átkozta magát, de ez így volt helyénvaló. Mégsem tudott parancsolni az érzéseinek, ezért kibukott belőle:

- Meg… megengedem, hogy előforduljon.

Ahogy ezt kimondta, a szája elé kapta a kezét, és úgy érezte, menten elsüllyed szégyenében. Próbálta menteni valahogy a helyzetet, ezért hozzáfűzte:

- Majd… majd ha fagy!

William somolygott, mint aki nagyon is tudja, miért mondta ezt Carina.

- Nos, ezt megbeszéltük. Engedelmével folytatom a fürdést - állt fel.

Carina követte a tekintetével, ahogy megy - nézte szálkás vádliját, vékony, de formás hátát, és nyakára tapadó, vizes haját. Beleharapott az ajkába, és felsóhajtott. Többé már nem tudta titkolni önmaga előtt: menthetetlenül beleszeretett komornyikjába… 

Következő fejezet

És semmi szeplő nincs benned

Ezt nem én írtam, hanem Marianna von Birken , kedves írótársam :) Rettentő nagy megtiszteltetés számomra, hogy kölcsönvette Carinát ehhez a novellához. Rajmund az ő szereplője, és ez az írás egy facebookos szerepjátékból született, nincs semmi köze az Igenis Úrnőmhöz.  

És semmi szeplő nincs benned

Rajmund-Carina crossover

A beteljesedés előtti pillanatokban térdei megremegtek, ujjai görcsösen a húsomba vájtak. Ajkai elnyíltak, és sóhajba fúló nyögés szakadt föl mellkasából. Még egyszer, lassan eltávolodtam tőle, testünk egy hosszú pillanatra már-már elszakadt egymástól, aztán újra az ölébe nyomultam.  Határozottan és mélyen. Gerince ívben megfeszült, a gyönyör elemi erővel söpört végig a testén. Feszülő ágyékomat elöntötte a forróság, s a következő szekundumban úgy robbant ki szerelmem gejzíre, akár a vulkánból feltörő láva. Bal kezemet tarkója alá, a jobbat dereka alá csúsztatva karoltam fel a lány rázkódó testét. Akkor a vállamra hajtotta fejét, s arcomat mélyen a nyakába temettem. Két kézzel öleltem magamhoz; ringattam, a haját simogattam, végtelenül finom és rövid mozdulatokkal kényeztettem, miközben lüktető öle mohón itta magába kilövellő magomat - s én mohón ittam magamba a nyaki verőeréből kilövellő vért…

Először történt, hogy egyetlen nap leforgása alatt több lányt is a magamévá tettem. Három élet pergett le szemem előtt, három emberöltőnyi gondolat zsibongott a fejemben, három szív érzelmeitől túlcsordultan ténferegtem az alkonyatba hajló neuchateli égbolt alatt. Langyos nyárvégi eső szemerkélt a homlokomra, s a nedves aszfaltról felszálló pára elnehezítette a levegőt. A járdán ázott, néma kísértetek vonultak el mellettem, a kövesúton tovasuhanó automobilok lámpásai visszatükröződtek a nyirkos macskaköveken; tülkölésük tompa, távoli visszhang volt csupán. Az elmémben tomboló lelkek pedig hahotáztak, zsinatoltak, daloltak, sírtak, fecsegtek és csacsogtak, szerelmesek voltak és részegek, gyűlöltek, csalódtak, emlékeztek, tudtak… Egyhamar émelygés fogott el, s úrrá lett rajtam a pánik. Úgy éreztem képtelen vagyok lélegzethez jutni, megfulladok a saját testemben. Egy kirakatnak tántorodtam. Kétrét görnyedve támaszkodtam az üvegnek, és próbáltam nem térdre roskadni. Az érzelmek pedig hullámokban törtek rám, s lehetetlen volt uralni őket - olykor eszelősen fölkacagtam, vagy éppen hisztérikusan felzokogtam.

Nem tudom, mennyi időt tölthettem ebben a pokoli eufóriában, amikor egy reszkető kéz szorítását éreztem a karomon.

-          Rosszul van, fiam? Jöjjön – szólított meg valaki. Felsegítettek görnyedtemből és elindultunk valahová.

Egy helyiségbe vezetek, ahol az ajtó fölé függesztett apró csengettyű jelezte érkezésünket. Azonnal fölismertem a jellegzetes, fanyar gyógyszerszagot. Az öreg patikárius egy afféle kisasztalhoz ültetett, ahol a betegek rögtön bevehetik a kiváltott orvosságot. Üveg csörömpölését, víz csorgását hallottam magam mellől.

-          Ezt igya ki – adott kezembe egy poharat. – Jobban lesz.

Hangjára, mintegy látomásból riadva néztem föl rá, majd a kezemben szorongatott vastag falú üvegpohárra tekintettem. Gépiesen fölhajtottam, azután morfiumért és fecskendőért küldtem az öreget. A Delejből magához térvén ugyan semmire sem fog emlékezni, a gyógyszer árát és egy tekintélyesebb borravalót mégis otthagytam neki a pulton.

Valami nyugodt helyet akartam keresni, ahol mihamarább beadhatom magamnak a szert. Jobbra-balra kapkodtam a fejemet, hová húzódhatnék be, amikor egy konflis lassított le mellettem. Régi, kiszolgált darab volt, kocsisa divatjamúlt uniformisban döcögött a bakon - rövidnadrágos koromban láttam ilyet utoljára, meglehet, akkor is csak dagerrotípiákon. Mindenesetre éppen kapóra jött, akárha értem küldték volna. Leintettem. Alig húztam be magam mögött az ajtót, a kocsis megpattintotta az ostort, és elindultunk. Meg sem kérdezte, hová tartok, engem sem különösebben érdekelt.

Gyorsan regenerálódó szervezetemnek hatalmas dózisra volt szüksége, hogy a morfiuminjekció kifejthesse a hatását. A halálos mennyiség tizenkétszeresét fecskendeztem az ereimbe, amikor valahára tompulni kezdett fejemben az elviselhetetlen zaj, s közel még egyszer ugyanennyi szükségeltetett, hogy teljesen elcsöndesedjen bennem a káosz. Megkönnyebbülve dőltem hátra a megkopott, repedezett bőrülésen, a macskakövek szögletes ritmusa hamarosan lágy hullámzássá olvadt a nyúlós, fekete kábulatban. 

-          …kikérem magamnak! Nem vagyok cafka, én még szűz vagyok! – csattant fel. A kecses kis kéz pofonra lendült. Könnyedén kaptam el csuklóját és finoman a háta mögé csavartam.  Akkor a másikkal próbált megütni, azt is hamar a háta mögött találta. – De hiszen azt mondta, hogy szeret, és az örökkévalóságig várna… - szepegte immár - és… és… és…

Ahogy csípőmmel nekifeszültem, rémület költözött a szemeibe, és hátrálni kezdett, lángoló arcán izzottak a parányi szeplők.

-          Sosem hazudtam neked – Carina háta a falnak nyekkent, mire sértődötten félrefordította vöröslő ábrázatát. - Én szeretlek téged, de nem fogod velem a bolondját járatni, szemtelen kis cafka!

Próbáltam a szemébe nézni, ő azonban mindent megtett, hogy elkerülje a pillantásomat. Midőn eleresztettem egyik kezét, nyomban csapkodni kezdett vele. Mit sem törődve a könnyed ütleggel, három ujjam közé fogtam az arcát, és magam felé fordítottam.

-          Hallottad, amit mondtam? – szegtem föl keményen az állát, hogy sehova máshova, csakis a szemembe nézhessen.

-          Iken… mekint szafkának nefeszett! – motyogott durcásan, tenyeremben összegyűrt pofija mögül. – És kulonben sem tekeszhet sak úty le ety gófkisassz…

-          Szeretlek – ismételtem meg komolyan, szinte nyersen, s még mélyebbre merültem a szemeibe. Carina nagyot nyelt, és abbahagyta a kapálódzást. Odahajoltam ujjaim közt csücsörödő ajkához, és hosszan beszívtam illatát, ami olyan volt, mint a frissen szedett málna. Egy röpke pillanatra hozzáérintettem a számszélét, és visszahúzódtam. Carina szemei zárva voltak. Zilált hajával, kipirult arcával gyönyörű volt, és olyan gyermekien tiszta szerelem sugárzott belőle, hogy lelkének ragyogása csordultig elárasztotta a lelkemet. 

Eleresztettem a másik kezét is és megcsókoltam. Carina átkarolta a nyakamat és a legőszintébb ártatlansággal visszacsókolt.

 Akkor szorosan magamhoz öleltem, kóstolgattam ajkait, finoman bele-belecsókoltam a fülébe, a nyakán kalandoztam, aztán felkaroltam, az ágyához vittem, és lefektettem az almazöld selyemágyneműbe.

-          Nagyon szeretnélek boldoggá tenni, Kiscsillag… - simítottam meg az arcát – de most el kell mennem.

Carina felült, és fintorogva törölgetni kezdte az ábrázatát.

-          Fúj, de gusztustalan, teljesen összenyálazott, még a fülem is nyálas. Olyan maga, mint egy nagy nyáladzó kutya! És én utálom a kutyákat, mert örökké összenyalogatják az embert, ahogyan maga. Én a cicákat szeretem, azoknak legalább nem folyik folyton nyáluk! Egyáltalán, hogy merészelte ezt csinálni velem?! Ezt még nagyon megkeserüli!

-          Ne hisztériázz, hidd el, hogy nagyon szeretnék veled maradni, de jelenlegi helyzetemben nem tehetem meg! A te érdekedben…

-          Még csak az kéne, hogy itt maradjon! Menjen innen most azonnal! Örökre! Megértette? Örökre… - bátortalanodott el a durcás kis hang.

-          Amennyiben úgy óhajtod, örökre elmegyek, és soha többé nem látsz… De ha bármikor meggondolnád magad, csak mondd ki a nevemet, és én eljövök hozzád.

-          Arra ugyan várhat… – mormolta az ölébe, miközben még mindig rózsaszínű hálóingének ujjával dörgölte az arcát.  

Hátra sem pillantottam, úgy húztam be magam után az ajtót.

Ahogy hálószobájának balkonja alatt elhaladtam, halk, szégyenlős hang szólalt meg a fejem fölött:

-          Rajmund von Birken…

A konflis hatalmas rándulással állt meg, én meg átbucskáztam a szembeülésre. Hirtelen elfelejtettem, hol vagyok, felpattantam, és bevágtam a fejemet a mennyezetbe, aminek következtében úgy megijedtem, hogy kicsaptam az ajtót, és majdnem elterültem a kövesúton. Zavaromban beletúrtam a hajamba, aztán meg a zsebembe, hogy kifizessem a fuvart, de mire sikerült kihalásznom egy ötfrankost, a kocsis megsuhintotta az ostorát, és zörögve elindult. Még utánakiáltottam a bankót lobogtatva, ám rám sem hederített.

Ahogy visszagyűrtem zsebembe a pénzt, vettem csak észre, hogy ingujjam könyékig feltűrve, a karomra pedig egy hússzú, keskeny csíkban rászáradt a vér. Ráeszméltem, hogy a kabátomat meg a felszerelést is elvitte a konflis… Na, de bánta a rosseb, ingujjamat sietve lehajtogattam, mandzsettámat begomboltam, aztán körbenéztem, merre is lehetek. A nézelődéstől azonban nem lettem sokkal bölcsebb, mindössze azon meggyőződésemben erősített meg, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Valami sötét, csöndes parkban álldogáltam egy útelágazás kellős közepén, egy sárgásan pislákoló, öreg Auer-lámpa alatt. Otthon valamennyi parkot ismerem, akár a tenyeremet. Most azonban bárhogy kutattam emlékeim közt, sehogy sem volt ismerős az avíttas kandeláber, sem a helyszín, így kénytelen voltam beletörődni, hogy ez bizony nem Neuchatel.  Azon merengtem, az az istenverte kocsis miként hozhatott ek ily rövid idő alatt egy másik városba, és egyáltalán minek, ha még a baksis sem kellett neki…? Végül a sehová sem vezető töprengést megunván elindultam abba az irányba, amerre a várost sejtettem.

Ördög tudja, meddig tévelyeghettem, amikor valahol a fákon túl, egy toronyóra kongatott. A hang irányába fordultam, és számoltam: egy… kettő… három… A kilencedik után hallgatott el. Nosza, megörültem, még sincs olyan késő, mint hittem. Megszaporáztam hát a lépteimet, és néhány kereszteződés meg kanyar után kiléptem a fák közül.

Egy szempillantás alatt egy nyüzsgő metropolisz forgatagában találtam magamat. A kövesúton hintók, fiákerek és omnibuszok zörögtek tova, amoda egy cilinderes ifjú küzdött megbokrosodott paripájával az útközepén. Lovaglópálcája alatt csak úgy porzott a sötétpej fara. A ló rendre felágaskodott, rúgkapált, patkója nyomán szikrák pattantak a macskaköveken. Aztán sikerült megfékeznie hátasát, és halkan szitkozódva elügetett mellettem.

A járdán sötét szmokingba öltözött férfiak lépkedtek feltűnés nélküli eleganciával, sétapálcájukat lépésük ritmusára lendítve vagy esernyőjük hegyes fémjével koppintva a kockaköveken. Fegyelmezett hölgyeik nehéz brokátból vagy bársonyból készített bő, uszályos szoknyáikban vonultak a férfiak oldalán - farukon dagadó turnűrtől méltóságteljesen, szoros fűzőtől fojtogatva erkölcsösen, állig begombolkozva. Az asszonyok illedelmesen, mindazonáltal készségesen társalogtak partnerükkel, fejükön értelmesen biccentgetett az apró, szalaggal díszített kalap, melyre időközönként a fekete cilinder arisztokratikus, kimért bólintása válaszolt. Hosszú ideig csak meredtem magam elé, s hiába álltattam volna magam, hogy egy jelmezes, múltidéző karneválba csöppentem, a társalgások angol nyelven folytak, a távolban pedig ott magaslott a semmivel össze nem téveszthető Big Ben óratornya.

Másik város, másik ország, másik éra. Viktória-korabeli ruhák, bűzös csatornák, ló vontatta járművek, sehol egy automobil vagy egy furgon – valahogyan, de minden kétséget kizáróan, a késő viktoriánus Londonban találtam magam.

A látomásbéli lány, Carina arca ködlött fel váratlanul, szívem egyre hevesebben kalimpált. A szerelem, melyet álmomban éreztem, most újra felparázslott, és éberségemben is elkísért. Határozottan éreztem, hogy ébren vagyok, mégis kénytelen voltam azt hinni, még mindig álmodom. Megdörzsöltem a karomat, és eldöntöttem, szétnézek az East Enden, ha már itt vagyok. Lett légyen ez álom vagy a valóság.

Sohasem jártam ezelőtt Londonban, de földrajzi atlaszokon és útikönyvekben számtalanszor bebarangoltam. A memóriámban őrzött térképet most kiterítettem az élettől nyüzsgő terepasztalra, és végigfuttattam szememet a lehetséges útvonalakon… Egyszeriben aztán azon kaptam magam, hogy határozott léptekkel igyekszem valamerre, csak nem éppen az East End irányába. Pontosan tudtam, merre kellene mennem, a lábaim mégis más irányba vittek. Akárha egy gigantikus elektromágnes vonzáskörébe kerültem volna.  Nem küzdöttem eme furcsa vonzerő ellen, kíváncsian adtam át magam hatalmának, amely aztán végig kalauzolt az egész városon.

A Big Ben – vagy talán egy másik óratorony - távoli harangja már egy ideje elütötte a tizenkettőt, midőn egy hatalmas, fákkal övezett, külvárosi birtokra értem. Végeláthatatlan, holdfényes földút vezetett a fák között, mígnem egy roppant kovácsoltvas kapu állta el utamat. Gépiesen az oroszlánmancsot formázó rézkilincsre tettem a kezemet, és nekifeszültem a masszív vasszerkezetnek. Az óriási kapuszárny a kezdeti akadás után nyikordult egy nagyot, aztán könnyedény, majdhogynem hang nélkül tárult ki előttem. Szinte magával rántott az estikéktől és tujafenyőktől illatozó kertbe, amelynek végében ott szunnyadt a kastély, meganyi nagy, fekete ablakával, s bejárata előtt a halkan csörgedező szökőkúttal.

A telihold, amely eddig lámpásként kísért, most megpihent az épület tornyának tetején. A kastélykert csöndes és mozdulatlan volt, a tücskök cirpelése és a víz csobogása csak még szelídebbé tették; a gömb- és kocka alakúra nyesett bukszusok aljában szöszmötölő rágcsálók sem háborították nyugalmát. Mindössze a lépteim nyomán sercegő kavicsok zavarták meg némileg ezt a - tulajdonképp émelyítően teátrális - idillt, amit nem is túlzottan bántam. A kastély bejáratához érvén meg sem próbálkoztam a roppant tölgyfaajtóval, automatikusan az épület jobb oldalához igyekeztem. Elindultam a fal mentén, elhaladtam a balkon alatt - ahonnét álmomban a nevemet suttogta a lány -, s kicsit távolabb megtaláltam a kis hátsó ajtót is, amelyen keresztül távoztam. Ahogyan ma éjjelre a kertkaput is elfelejtették kulcsra zárni, meglepődés nélkül konstatáltam, hogy ez is nyitva van.

Egyenest az emeletre tartottam, tudtam, melyik szobában várnak rám.

Az ablakon bevilágító telihold fényénél megpillantottam az ágyában alvó grófkisasszonyt. Finoman behúztam magam mögött az ajtót, s megálltam az ágy mellett. Az arcát fürkésztem, pihegő, málnapiros ajkait, hamvas orrát, a szemhéja alatt szaladgáló szemeit. Már egészen fölé hajoltam, amikor pillái lustán kinyíltak és pókhálós tekintettel rám bámult. Szemei először még bágyadtan visszacsukódtak, majd újfent kipattantak. Ezúttal tiszta öntudattal és ijedséggel telve meredtek rám.

A következő pillanatban Carina felült, és sivalkodni kezdett:

-          Kicsoda maga és mit keres a hálószobámban?  Hogy jött be? Takarodjon innét, vagy sikítok! William itt alszik a szomszédban, és…

-          Ne sikoltson, különben kénytelen leszek befogni a csinos kis pofáját! – Ahogy azt illik, mihelyt becsuktam a számat, ő abban a szekundumban eltátotta az övét.

-          Willi…! - Feje a párnába süppedt, ahogy a tenyeremmel az arcára támaszkodtam.

-          Nem akarlak bántani, jó életbe! Hívtál, hát itt vagyok – szűrtem a fogaim közt. Carina hol a kezemet próbálta lefejteni a képéről, hol a karomat csapkodta.

-          Mpff-mppff-mpffff-nngggggg – mondogatta kitartóan és lábával a lepedőt túrta maga alatt. A küzdelemben háta ívbe feszült, homloka közepén úgy kidagadt egy ér, hogy attól tartottam, menten szétpattan; örökké hepciás tekintetével meg azt mondta: - Mit képzel, én egy grófkisasszony vagyok, én egy grófkisasszony, én egy, én egy grófkisasszony, ezt nagyon megkeserüli, ilyet nem tehet egy grófkisasszonnyal, bla-bla-bla, grófkisasszony vagyok, én egy, én egy, ezt még keserűen megbánja…!

Kicsit kinevettem, de lazítottam a fogáson, hogy ajkának szavát is értsem, s főleg meg ne találjon fulladni. A lány egy darabig csak lihegett, tűzforró lehelete a tenyeremet perzselte… aztán váratlanul két kézzel megragadta a csuklómat, és vérbeli angol módjára úgy harapott a mutató- és hüvelykujjam közti lágy részbe, mint egy ízletes húsos szendvicsbe.

- Én nem hívtam ide senkit! Kicsoda maga? Szólok a papá…

- Rajmund vagyok, te szerencsétlen – dörzsölgettem a kezemet.

- Miféle Rajmund? Nem ismerek semmiféle Rajmun… - Carinára hirtelen rászakadt a felismerés, hosszú másodpercek után jutott csak újra szóhoz. – Rajmund úrfi…?  Az nem lehet! HAZUDIK! Megértette? Hazudik, hazudik, hazudik… - mondogatta, s közben a karomat püfölte.

- Akár el is mehetek – álltam föl, illetve csak akartam volna, mert Carina utánam kapott, s izzadt kis tenyerét a tenyerembe csúsztatta.

- Ne… kérem, uram, ne menjen el… Rajmund… - rebegte bátortalanul, szégyellősen.

Szó nélkül kitéptem magam Carina szorításából, s az ajtó felé indultam, amikor a lány nyöszörögni kezdett:

-          Jézusom, vérzik… - motyogta.

Mi a jóisten vérzik? Amikor megfordultam, láttam, hogy Carina a kezére mered, ujjait nézegeti, de nem sokat lát a sötétben, csak hogy valami nedvesség csillan rajtuk a hold fényében.

-          Esküszöm, nem akartam ennyire megharapni, én… én… nagyon sajnálom… - A hangja egyre elhalóbb volt.

Egy hosszabb lépéssel ismét az ágyánál voltam, és megráztam a vállát.

-          El ne ájulj már, te mimóza, a nyálad az - kicsit feltekertem a gázlámpát -, nem vér. Látod?

A lány kótyagosan pillogott előretartott kezemre, de nem is annyira a kezemre, mint inkább mögötte énrám. Olybá tűnt, most fog csak igazán elájulni, most a lámpa fényénél, hogy tisztán láthatta az arcomat.

- Rajmund, hát tényleg maga az? – kérdezte olyan halkan, hogy ámulattól elnyílt ajkai szinte meg sem rezdültek. –  Akkor sem helyes, hogy itt van!

-          Mit járatod velem a bolondját? Egyszer már felajánlottam, hogy elmegyek – mondtam ingerülten -, visszatartottál. Most még egyszer és utoljára megkérdezem: elmenjek? Jól gondold meg, mit felelsz, mert azt teszem. 

Akarlak, gondoltam, mindennél jobban… szeretlek is, a jó életbe… de nem fogsz hülyét csinálni belőlem!

-          Ha a szívem szakad is belé, úgy itt hagylak, hogy csak úgy nyekkensz… - hallottam saját suttogásomat.

Carina egy darabig csak nézett, arcán meghasonlott, ambivalens érzelmek vonultak át. Sokáig vívódott önmagával. Aztán a szemében egyszerre elhatározás csillant, mély levegőt vett, és büszkén kihúzta magát:

-          Ig…! – kezdte fennhangon, de saját hangját meghallván egy csapásra elillant a bátorsága. Lehunyt szemmel, tehetetlenül és csöndesen adta meg magát: - Nem… Nem! – próbált némi büszkeséget visszacsempészni a szóba. -  Maradhat, megengedem. Egy kicsikét! De azt jegyezze meg, hogy semmi nem fog történni köztünk! A kezemet azt megcsókolhatja…

-          Csakis azt teszem, amire kérsz, Kiscsillag – léptem oda hozzá, és most tudatosult csak bennem, hogy ez idáig lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát.

Amikor a keze után a száját is megcsókoltam, először vonakodott, majd félszegen, aztán egyre szenvedélyesebben viszonozta. Nem ragyogott, de izzott körülötte a levegő!

-          Mit képzel, egy szóval sem mondtam, hogy ilyet csinálhat! – csattant föl rögtön utána.

-          Szóval nem is… a szemeddel. Az nem tud hazudni – kacagtam, s játékosan az orrára koppintottam.

Carina fülig vörösödve így szólt:

-          Pedig tud. Az tud csak igazán! Most is becsaptam – szegte fel az állát.

-          Valóban? És vajon miért hazudtad azt a szemeddel, hogy csókoljalak meg, ha nem akartad?

-          Micsoda?! Ez nem igaz! Vagyis de…

-          Semmi csoda. Előttem nem kell megjátszanod magadat. Nekem ez a hebrencs, széllelbélelt, gőgös grófkisasszony nem kell… Nekem te kellesz, Carina – mondtam némi szünet után. - Én hozzád jöttem, nem az álarcodhoz. 

-          De… de hogy került ide, egyáltalán hogyan jutott be a kastélyba… maga… bugris? – sütötte le a szemét, és szégyellős kis mosoly terült szét az arcán.

-          Az ajtón át – mosolyogtam vissza, és csupasz térdére fektettem a tenyeremet, a hálóinge alatt. Carina összerezzent.

-          Az ajtón… - sóhajtotta. – Ugye, nem akarja azt csinálni velem? Nagyon félek tőle, és… egyszer Dominc úrfi majdnem megtette velem… istenem… annyira erőszakos volt, és vad… borzalmas volt… nagyon féltem… ugye maga nem akarja…

-          De igen, kedvesem, természetesen akarom. De ameddig te magad nem kérsz rá, nem teszem. Erre megesküszöm neked. – Ujjaim hegyével ekkor már combja belsejét cirógattam.

-          Majd, ha fagy, arra ugyan várhat… óh, istenem, Rajmund úrfi, mit csinál, vegye el onnan a kezét… - fogta meg a csuklómat, de elerőtlenedett a keze, s csak azt pihegte – mit művel… maga gazember… mit művel…

-          Semmit, csak simogatlak… Ne félj, ez nem az, engedd el magad… Szeretnék közben elmondani egy történetet… Csak csukd be a szemed, ha szégyellős vagy, gondold, hogy még mindig álmodsz… nézd, letekerem a lámpát is...

-          Milyen történetet…? – sóhajtotta.

-          A leggyönyörűbb szerelmes történetet, amit valaha írtak. És mire a feléhez érek, kérni fogsz rá…

-          Meg lehet próbálni… - dacoskodott, de elcsukott a hangja, amikor ujjamat lótuszkelyhének szirmai közé csúsztattam. - …ó, istenem… édes istenem… ez nagyon csiklandós… - zihálta, s combját kissé szétnyitotta.

Ruhástól feküdtem mellé az ágyba, csak a cipőmet rúgtam le. Éreztem, ahogy altestem megtelik vérrel. Szerettem volna Carinának feszülni, de türtőztettem magam, meg ne rettenjen ágaskodó férfiasságomtól. Tovább simogattam, miközben halkan meséltem neki.

-          „(…) Ímé szép vagy, én mátkám, ímé szép vagy, a te szemeid galambok a te fátyolod mögött. - Csókot leheltem Carina szemeire, s ahogy a történetben haladtam, úgy fedeztem föl testének legzamatosabb szegleteit. - Mint a karmazsin cérna, a te ajkaid, és a te beszéded kedves (...) A te két emlőd olyan, mint két vadkecske, egy zergének kettős fia, a melyek a liliomok közt legelnek…” – Itt eltolta a fejemet keblétől, s megkérdezte:

-          Ki írta ezt?

-          Az Isten, kicsim… „Megsebesítetted az én szívemet, én húgom, jegyesem, megsebesítetted az én szívemet a te szemeidnek egy tekintésével! Mely igen szépek a te szerelmeid, én húgom, jegyesem! Mely igen jók a te szerelmeid! Jobbak a bornál, és a te keneteidnek illatja minden fűszerszámnál! Színmézet csepegnek a te ajkaid, én jegyesem, méz és tej van a te nyelved alatt, és a te ruháidnak illatja, mint a Libánusnak illatja…” – Az ajkait kóstolgattam, ittam, kortyoltam a lélegzetét, s ujjaimmal a köldöke környékén kalandoztam.

-          Az isten nem ír szerelmes történeteket… a papa sokat olvasott fel nekem a Bibliából, tudom…  

-          „Olyan, mint a berekesztett kert az én húgom, jegyesem! mint a befoglaltatott forrás, bepecsételt kútfő! – Ujjamat ismét ölének szirmai közé csúsztattam, s arcomat hasára hajtva, hallgattam ártatlanul, őszinte sóhajait, nyögdécselését. - Kerteknek forrása, élő vizeknek kútfeje, melyek folynak a Libánusról. – Belekóstoltam köldökébe, csókokkal halmoztam el alatta a pelyhes, bársonyos kis dombocskát. - Serkenj fel északi szél, és jőjj el déli szél, fújj az én kertemre, folyjanak annak drága illatú szerszámai, jőjjön el az én szerelmesem az ő kertébe, és egye annak drágalátos gyümölcsét…”

-          Ez hazugság…. óóh, istenem, Rajmund úrfi… mit művel… maga megcsókolt ott lent? – zihálta, mialatt mindkét kezével a hajamban játszadozott. - Ilyen nincs is… a Bibliában, ezt most találta ki… Ó, Istenkém!

-          Nem én! – kacagtam fel, s nyelvem hegyével tovább kényeztettem liliomának ágaskodó bibéjét.

-          De igen…. a papa…. a papa… a papaaah.. akkor miért nem olvasta…. sosem? – Carina levegőért kapkodott, hajamat már nem túrta, de két kézzel kapaszkodott belé.

-          Ki tudja? – mondtam tűnődve, és felkönyököltem. Egyik tenyeremet a köldöke alá, a másikat lángoló ölére fektettem, s megkeresetem a szűk nyílást, amely a még a legtisztább ártatlanság fátylán is nyílik. - „Bementem az én kertembe, én húgom, jegyesem – suttogtam, midőn becsúsztattam ujjamat a feszes kis résen. Carina kéjesen felnyögött, s megemelte a csípőjét - , szedem az én mirhámat, az én balzsamommal, eszem az én lépesmézemet az én mézemmel, iszom az én boromat az én tejemmel. (…) – Ismét megcsókoltam ölét, mialatt ujjam gyengéd, hosszú mozdulataival kényeztettem. - Nyisd meg nékem, én húgom, én mátkám, én galambom, én tökéletesem; mert az én fejem megrakodott harmattal, az én hajam az éjszakának harmatjával! Én az én szerelmesemé vagyok, és az én szerelmesem enyim, a ki a liliomok közt legeltet. – Carina combjai ekkor megremegtek.

-          Rajmund… - nyüszögött gyönyörtől aléltan.

-          Tessék, kicsim – mondtam, s lassan kihúztam az ujjamat. Carina megfogta a csuklómat, és duzzadó, öléhez szorította a kezemet, alatta csípőjét ringatta.

-          Rajmund… azt hiszem… Istenem, Rajmund akarom… A tied akarok lenni most azonnal! – és nem kis meglepetésemre megmarkolt a nadrágon keresztül.

Belőlem is fölszakadt a nyögés, rángatni kezdtem magamról a mellényt és az inget. Amikor a sliccem beakadt egy végtelenségnek tetsző pillanatig, azt hittem felrobbanok, annyira kívántam a kislányt! Hatalmas sóhaj tört föl mellkasomból, midőn meredező férfiasságom végre kiszabadult nadrágom fogságából. Carinára hengeredtem, és forró, nedves öléhez dörzsölődtem. Carina összerezzent, ahogy megérezte keménységemet a combjai között, de aztán engedelmesen a derekamra kulcsolta a lábát.

Mindketten remegtünk a vágytól.

-          Fájni fog? – suttogta.

-          Igen, szerelmem... – Nem akartam hazudni neki, amitől megijedt és kissé elhúzódott tőlem. - De nem lesz semmi baj, vigyázni fogok rád, csak bízz bennem, kicsi bogaram, nagyon szeretlek - simogattam meg az arcát. – „A te csípőd hajlásai olyanok, mint a kösöntyűk, mesteri kezeknek míve. A te köldököd, mint a kerekded csésze, nem szűkölködik nedvesség nélkül (…) A te két emlőd, mint két őzike, a vadkecskének kettős fiai. A te nyakad, mint az elefántcsontból csinált torony; a te szemeid, mint a Hesbonbeli halastók, a sok népű kapunál.  Mely igen szép vagy és mely kedves, oh szerelem, a gyönyörűségek közt!”

Belecsókoltam a nyakába, a fülébe, férfiasságommal föl-le simogattam odalent, a szirmai közt. Carina idővel ismét ellazult, szélesebbre tárta a lábát, s kíváncsi kezével bátortalanul még meg is érintett, simogatott.

-          „No, én szerelmesem, menjünk ki a mezőre, háljunk a falukban – Elvettem ágyékomtól a kezét, s lecsókoltam ujjairól saját virágának nektárját. - Felkelvén menjünk a szőlőkbe, lássuk meg, ha fakad-é a szőlő, ha kinyílott-é virágja, ha virágzanak-é a gránátalmafák: ott közlöm az én szerelmimet veled...” - Carina ekkor gyönyörében hangosan felnyögött, combjait még szélesebbre tárta, csípőjét pedig követelőn felemelte. Én abban a pillanatban nekifeszültem....

Éleset sikkantott, midőn átszakítottam ártatlanságát és belényomultam. Próbált lelökni magáról, kifordulni alólam, de én szorosan tartottam - mélyen voltam benne, amennyire csak lehetett -, öleltem, csókoltam, a fejét simogattam. Eleinte fájdalomtól és félelemtől elkerekedett szemekkel, elképedve nézett rám... Megtehettem volna, hogy megdelejezem, s akkor nem érez fájdalmat, de nem akartam becsapni… 

-          Megesküdtem, hogy boldoggá teszlek – leheltem a nyakába, s finoman mozogni kezdtem rajta. Tovább folytattam Salamon énekét is, s olykor bele-belekóstóltam ajkaiba, fülének kelyhébe, ujjaimat újra meg újra végigfuttattam hamvas combján, a dereka ívén, keblein. – „Ez a te termeted hasonló a pálmafához, és a te emlőid a szőlőgerézdekhez. Azt mondám: felhágok a pálmafára, megfogom annak ágait: és lesznek a te emlőid, mint a szőlőnek gerézdei, és a te orrodnak illatja, mint az almának. És a te ínyed, mint a legjobb bor, melyet szerelmesem kedvére szürcsöl, mely szóra nyitja az alvók ajkait (…) Én az én szerelmesemé vagyok, és engem kiván ő!” – Mire befejeztem a strófát, Carina már kapkodta a levegőt.

-          Érzed már, mennyire szeretlek, drága kicsi lány?

-          Érzem, ó, istenem! – kiáltott fel gyönyörében, s hegyes kis körmei a hátamba martak, amikor gyorsítottam a tempón. - Óh, Rajmund, ezt hogy csinálod, aaaaaah… - fúlt egy elnyújtott nyögésbe a kiáltása, s derekamra font combjai megremegtek.

-          Úgy, hogy nagyon szeretlek…

Aztán nem beszéltünk többet, Carina, átkarolta a nyakamat, és végig tekintetemen csüngött szerelemtől ragyogó szemeivel. Hol nyögdécselt, hol sóhajtozott, olykor sikoltozott és a Krisztushoz imádkozott a legnaivabb őszinteséggel… Minden molekulájával szerelmes volt belém - és szerelmes volt a szerelmünkbe -, s úgy ragyogott, ahogy még ragyogni senkit sem láttam. Hatalmas lángoló fénygömbbé olvadtunk mi ketten, ő az enyém volt, s én az övé. Egy test, egy lélek voltunk, az újra egyesülő Hermész és Afrodité voltunk. Egy áldott pillanatra egészén megszűntünk létezni, testünk feloldódott a boldogságban, s csak ártatlan tiszta fényesség voltunk, lüktetve izzó fényplazma, melyből az angyalok glóriáját is kovácsolják… A beteljesülés pillanatában hallottam távoli, elnyújtott kiáltásomat, s a ragyogáson keresztül Carina a sosem tapasztalt gyönyörtől megbabonázva meredt a szemembe, szája kiáltásra nyílt, de sikolya a torkára forrt. Még egyet löktem csípőmmel, s végre felszakadt mellkasából a világ legártatlanabb és leggyönyörűbb kéjsikolya. Teste megfeszült, újra és újra összerándult, lüktetett ágyékom körül, mint a mellkasból kiugrani készülő szív; körmei vért fakasztottak vállamból, s Carina egész testében rázkódott…

Haja ziláltan tapadt gyöngyöző homlokára, csodálkozó szemeiben könnyek reszkettek, s gördültek le kipirult arcán a párnára.

-          Senkit nem láttam még ilyen gyönyörűen beteljesülni – simítottam ki egy tincset a még mindig össze-összeránduló lány homlokából.

Amikor testének lüktetése végleg alábbhagyott, lecsókoltam boldogságának könnyeit a szeméből, aztán lassan visszahúzódtam öléből, és lefordultam róla. Ekkor nyögött még egy utolsót, majd oldalvást fordulva kézzel-lábbal átkarolt, és a mellkasomra hajtotta a fejét. Pihegett a kimerültségtől és az átélt mámortól. Átkaroltam én is, és nem láthatta, ahogy fogaimmal vért fakasztok középső ujjam hegyéből. Tenyeremet az ölére fektettem, s vérző ujjamat duzzadt szirmai közé csúsztattam. Carina nem ellenkezett, mindössze arcát a mellkasomhoz dörgölte, kis kezét a kezemre tette odalent, és motyogott valamit, hogy így akar maradni velem örökre, és soha ne hagyjam el…

-           „Mindenestől szép vagy, én mátkám, és semmi szeplő nincs benned” – súgtam a fülébe, majd megcsókoltam a homlokát, és addig simogattam elpilledt kis testét, míg rá nem ereszkedett az álom.

Kezemmel a combjai között aludt el, s én még egy ideig mellette maradtam. A seb már rég összezárult ujjamon, midőn elvettem ölétől; ölétől, amely eddigre éppen olyan érintetlen volt, mint találkozásunk előtt.