...

Arra gondoltam, milyen jó lenne Carinával E/1-ben írni, és ezért belekezdtem egy kis novellába, amiben William és ő a mi korunkba kerül :D Itt az eleje, remélem, ti is olyan jót fogtok mulatni rajta, mint én írás közben :)

Hát én ezt nem hiszem el! Idecsöppentem valami furcsa helyre Williammel, és fogalmam sincs, hogy fogunk hazajutni… Reggel, mikor felkeltünk, egy parkban feküdtünk, márpedig én a pihe-puha ágyamban tértem nyugovóra! Biztos vagyok benne, hogy William keze van a dologban, bár ő váltig tagadja.

- Megparancsolom, hogy vigyél haza! - toppantottam dühösen a lábammal. A parkon mentünk keresztül épp, amit magas kőfal szegélyezett, és a falon túlról ijesztő zúgás hallatszott.

- De Úrnőm, nem tudom, hogy kerültünk ide…

Hahh…! Nem tudja, persze… Ez az egész az ő hibája, egyedül az övé! Legszívesebben pofon ütöttem volna, de ilyet nem tesz egy grófkisasszony. Papa azt mondta, nem ildomos megütni a nálad alacsonyabb rangúakat. De William túlment már minden határon!

- Ezt… ezt én nem tűröm! Most azonnal hazaviszel, vagy teszek róla, hogy a papa kirúgjon! - fenyegettem meg, és hogy szavaimat nyomatékosítsam, igyekeztem a lehető legszigorúbban nézni. De még ez sem használt! William csak mosolygott, mintha Ő lenne az ÉN felettesem, nem pedig fordítva!  Ez felháborító! Most már biztos, hogy megmondom a papának!

- Attól tartok, nincs most itt a kedves papája.

Ez igaz, ebbe nem tudtam belekötni. Nagyon nehéz fogást találnom rajta, de én rá fogok jönni a gyenge pontjára!

Egy árkádsoron mentünk keresztül, és amikor kiértünk, nagyon furcsa látvány tárult a szemünk elé. A járdák mellett rikító, különös kinézetű automobilok sorakoztak és velünk szemben egy hatalmas, szürke tömb állt, amiből özönlöttek az emberek - főleg velem egykorúak. Arra gondoltam, hogy bizonyára iskola lehet az a gusztustalan épület, és egy pillanatra megsajnáltam őket, hogy ilyen szörnyű helyre kell járniuk. Valószínűleg a szegényebb réteg számára volt fenntartva, mert a diákok még egyenruhát sem viseltek, és igen hiányosan öltözködtek. A lányok többsége nadrágot és gombok nélküli, mintás inget viselt, de volt, amelyik olyan rövid szoknyát húzott, hogy azt mifelénk egy jó ízlésű ember legfeljebb csak övnek használná! Még az örömlányok sem öltözködnek így! Ez közönséges és felháborító és erkölcstelen! Én, ha csak egyszer vennék fel ilyen ruhát, még ha viccből is, papa kitagadna és apácazárdába küldene!

De a fiúk sem voltak különbek. A legtöbb rövidre nyírt hajat viselt - bizonyára a tetvek miatt - de akadt olyan is, aki hosszú, loboncos hajjal rendelkezett. Némelyiknek a nadrágja legalább három számmal nagyobb volt, és az ülepük egészen a combjuk közepéig ért! Még… még az alsóneműjük is látszott! De az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy még engem méregettek furcsálkozva, mintha nem láttak volna grófkisasszonyt! Micsoda egy barbár és visszamaradott hely ez! Ők még azt sem tudják, hogy egy nemes hölgyet nem illik így bámulni! Bár lehet, csak azért néznek ilyen feltűnően, mert irigykednek a drága ruhámra, sudár alkatomra és gyönyörű arcomra. Persze megértem őket, mivel ők sohasem lehetnek olyan szépek, mint én, még báli ruhában sem.

- William, én haza akarok menni! - léptem közelebb a férfihoz, és akaratlanul hozzásimultam. Komornyikom átkarolta a vállamat, amit kivételesen hagytam neki, de csak azért, mert úgy éreztem, ha elengedne, minden darabjaira hullana. Ő volt az egyetlen biztos pont ebben a magából kifordult világban.

- Nyugodjon meg, Úrnőm - szorította meg a felkaromat. - Kitalálok valamit.

Lopva rápillantottam, és nyugtalanul láttam, hogy ő is pont olyan zavart, mint én.

Ekkor egy négyfős, rikító öltözetű társaságot láttam meg felénk közeledni, akik ujjal mutogattak ránk és hangosan vihogtak.

Elöntött a harag, és ökölbe feszült a kezem.

- Nézzétek már! Disney-kisasszony és a hercege!

- Az... az én nevem Carina Monica Gray, és grófkisasszony vagyok! Ő pedig nem a hercegem, hanem a komornyikom! - kértem ki magamnak. Még hogy herceg! És „Disney-kisasszonyt” sem ismerek, legalábbis nem jártunk még vendégségben náluk. Biztos külföldi.

Ahogy ezt kimondtam, hahotában törtek ki. Éreztem, hogy vörös lesz az arcom a dühtől és szégyentől.

- Á, szóval a komornyikod! - lépett közelebb hozzám egy lila hajú lány. - És minden kívánságodat teljesíti, mi? - vihogott ostobán.

- Természetesen! Hisz ez a dolga, ezért alkalmazzuk!

Erre ismét felnevettek. Az egyik fiúnak még a könnyei is kicsordultak, és a térdét csapdosta. Valami olyasmit mondott, hogy „bazdmeg, ez a tyúk totál kattant” - de bizonyára rosszul hallottam, mivel ilyen szavak nem is léteznek. Hová kerültem??