És semmi szeplő nincs benned

2013. augusztus 20., kedd

Ezt nem én írtam, hanem Marianna von Birken , kedves írótársam :) Rettentő nagy megtiszteltetés számomra, hogy kölcsönvette Carinát ehhez a novellához. Rajmund az ő szereplője, és ez az írás egy facebookos szerepjátékból született, nincs semmi köze az Igenis Úrnőmhöz.  



És semmi szeplő nincs benned
Rajmund-Carina crossover

A beteljesedés előtti pillanatokban térdei megremegtek, ujjai görcsösen a húsomba vájtak. Ajkai elnyíltak, és sóhajba fúló nyögés szakadt föl mellkasából. Még egyszer, lassan eltávolodtam tőle, testünk egy hosszú pillanatra már-már elszakadt egymástól, aztán újra az ölébe nyomultam.  Határozottan és mélyen. Gerince ívben megfeszült, a gyönyör elemi erővel söpört végig a testén. Feszülő ágyékomat elöntötte a forróság, s a következő szekundumban úgy robbant ki szerelmem gejzíre, akár a vulkánból feltörő láva. Bal kezemet tarkója alá, a jobbat dereka alá csúsztatva karoltam fel a lány rázkódó testét. Akkor a vállamra hajtotta fejét, s arcomat mélyen a nyakába temettem. Két kézzel öleltem magamhoz; ringattam, a haját simogattam, végtelenül finom és rövid mozdulatokkal kényeztettem, miközben lüktető öle mohón itta magába kilövellő magomat - s én mohón ittam magamba a nyaki verőeréből kilövellő vért…
Először történt, hogy egyetlen nap leforgása alatt több lányt is a magamévá tettem. Három élet pergett le szemem előtt, három emberöltőnyi gondolat zsibongott a fejemben, három szív érzelmeitől túlcsordultan ténferegtem az alkonyatba hajló neuchateli égbolt alatt. Langyos nyárvégi eső szemerkélt a homlokomra, s a nedves aszfaltról felszálló pára elnehezítette a levegőt. A járdán ázott, néma kísértetek vonultak el mellettem, a kövesúton tovasuhanó automobilok lámpásai visszatükröződtek a nyirkos macskaköveken; tülkölésük tompa, távoli visszhang volt csupán. Az elmémben tomboló lelkek pedig hahotáztak, zsinatoltak, daloltak, sírtak, fecsegtek és csacsogtak, szerelmesek voltak és részegek, gyűlöltek, csalódtak, emlékeztek, tudtak… Egyhamar émelygés fogott el, s úrrá lett rajtam a pánik. Úgy éreztem képtelen vagyok lélegzethez jutni, megfulladok a saját testemben. Egy kirakatnak tántorodtam. Kétrét görnyedve támaszkodtam az üvegnek, és próbáltam nem térdre roskadni. Az érzelmek pedig hullámokban törtek rám, s lehetetlen volt uralni őket - olykor eszelősen fölkacagtam, vagy éppen hisztérikusan felzokogtam.
Nem tudom, mennyi időt tölthettem ebben a pokoli eufóriában, amikor egy reszkető kéz szorítását éreztem a karomon.
-          Rosszul van, fiam? Jöjjön – szólított meg valaki. Felsegítettek görnyedtemből és elindultunk valahová.
Egy helyiségbe vezetek, ahol az ajtó fölé függesztett apró csengettyű jelezte érkezésünket. Azonnal fölismertem a jellegzetes, fanyar gyógyszerszagot. Az öreg patikárius egy afféle kisasztalhoz ültetett, ahol a betegek rögtön bevehetik a kiváltott orvosságot. Üveg csörömpölését, víz csorgását hallottam magam mellől.
-          Ezt igya ki – adott kezembe egy poharat. – Jobban lesz.
Hangjára, mintegy látomásból riadva néztem föl rá, majd a kezemben szorongatott vastag falú üvegpohárra tekintettem. Gépiesen fölhajtottam, azután morfiumért és fecskendőért küldtem az öreget. A Delejből magához térvén ugyan semmire sem fog emlékezni, a gyógyszer árát és egy tekintélyesebb borravalót mégis otthagytam neki a pulton.
Valami nyugodt helyet akartam keresni, ahol mihamarább beadhatom magamnak a szert. Jobbra-balra kapkodtam a fejemet, hová húzódhatnék be, amikor egy konflis lassított le mellettem. Régi, kiszolgált darab volt, kocsisa divatjamúlt uniformisban döcögött a bakon - rövidnadrágos koromban láttam ilyet utoljára, meglehet, akkor is csak dagerrotípiákon. Mindenesetre éppen kapóra jött, akárha értem küldték volna. Leintettem. Alig húztam be magam mögött az ajtót, a kocsis megpattintotta az ostort, és elindultunk. Meg sem kérdezte, hová tartok, engem sem különösebben érdekelt.
Gyorsan regenerálódó szervezetemnek hatalmas dózisra volt szüksége, hogy a morfiuminjekció kifejthesse a hatását. A halálos mennyiség tizenkétszeresét fecskendeztem az ereimbe, amikor valahára tompulni kezdett fejemben az elviselhetetlen zaj, s közel még egyszer ugyanennyi szükségeltetett, hogy teljesen elcsöndesedjen bennem a káosz. Megkönnyebbülve dőltem hátra a megkopott, repedezett bőrülésen, a macskakövek szögletes ritmusa hamarosan lágy hullámzássá olvadt a nyúlós, fekete kábulatban. 
-          …kikérem magamnak! Nem vagyok cafka, én még szűz vagyok! csattant fel. A kecses kis kéz pofonra lendült. Könnyedén kaptam el csuklóját és finoman a háta mögé csavartam.  Akkor a másikkal próbált megütni, azt is hamar a háta mögött találta. – De hiszen azt mondta, hogy szeret, és az örökkévalóságig várna… - szepegte immár - és… és… és…
Ahogy csípőmmel nekifeszültem, rémület költözött a szemeibe, és hátrálni kezdett, lángoló arcán izzottak a parányi szeplők.
-          Sosem hazudtam neked – Carina háta a falnak nyekkent, mire sértődötten félrefordította vöröslő ábrázatát. - Én szeretlek téged, de nem fogod velem a bolondját járatni, szemtelen kis cafka!
Próbáltam a szemébe nézni, ő azonban mindent megtett, hogy elkerülje a pillantásomat. Midőn eleresztettem egyik kezét, nyomban csapkodni kezdett vele. Mit sem törődve a könnyed ütleggel, három ujjam közé fogtam az arcát, és magam felé fordítottam.
-          Hallottad, amit mondtam? – szegtem föl keményen az állát, hogy sehova máshova, csakis a szemembe nézhessen.
-          Iken… mekint szafkának nefeszett! – motyogott durcásan, tenyeremben összegyűrt pofija mögül. – És kulonben sem tekeszhet sak úty le ety gófkisassz…
-          Szeretlek – ismételtem meg komolyan, szinte nyersen, s még mélyebbre merültem a szemeibe. Carina nagyot nyelt, és abbahagyta a kapálódzást. Odahajoltam ujjaim közt csücsörödő ajkához, és hosszan beszívtam illatát, ami olyan volt, mint a frissen szedett málna. Egy röpke pillanatra hozzáérintettem a számszélét, és visszahúzódtam. Carina szemei zárva voltak. Zilált hajával, kipirult arcával gyönyörű volt, és olyan gyermekien tiszta szerelem sugárzott belőle, hogy lelkének ragyogása csordultig elárasztotta a lelkemet. 
Eleresztettem a másik kezét is és megcsókoltam. Carina átkarolta a nyakamat és a legőszintébb ártatlansággal visszacsókolt.

 Akkor szorosan magamhoz öleltem, kóstolgattam ajkait, finoman bele-belecsókoltam a fülébe, a nyakán kalandoztam, aztán felkaroltam, az ágyához vittem, és lefektettem az almazöld selyemágyneműbe.

-          Nagyon szeretnélek boldoggá tenni, Kiscsillag… - simítottam meg az arcát – de most el kell mennem.
Carina felült, és fintorogva törölgetni kezdte az ábrázatát.
-          Fúj, de gusztustalan, teljesen összenyálazott, még a fülem is nyálas. Olyan maga, mint egy nagy nyáladzó kutya! És én utálom a kutyákat, mert örökké összenyalogatják az embert, ahogyan maga. Én a cicákat szeretem, azoknak legalább nem folyik folyton nyáluk! Egyáltalán, hogy merészelte ezt csinálni velem?! Ezt még nagyon megkeserüli!
-          Ne hisztériázz, hidd el, hogy nagyon szeretnék veled maradni, de jelenlegi helyzetemben nem tehetem meg! A te érdekedben…
-          Még csak az kéne, hogy itt maradjon! Menjen innen most azonnal! Örökre! Megértette? Örökre… - bátortalanodott el a durcás kis hang.
-          Amennyiben úgy óhajtod, örökre elmegyek, és soha többé nem látsz… De ha bármikor meggondolnád magad, csak mondd ki a nevemet, és én eljövök hozzád.
-          Arra ugyan várhat… – mormolta az ölébe, miközben még mindig rózsaszínű hálóingének ujjával dörgölte az arcát.  
Hátra sem pillantottam, úgy húztam be magam után az ajtót.
Ahogy hálószobájának balkonja alatt elhaladtam, halk, szégyenlős hang szólalt meg a fejem fölött:
-          Rajmund von Birken…
A konflis hatalmas rándulással állt meg, én meg átbucskáztam a szembeülésre. Hirtelen elfelejtettem, hol vagyok, felpattantam, és bevágtam a fejemet a mennyezetbe, aminek következtében úgy megijedtem, hogy kicsaptam az ajtót, és majdnem elterültem a kövesúton. Zavaromban beletúrtam a hajamba, aztán meg a zsebembe, hogy kifizessem a fuvart, de mire sikerült kihalásznom egy ötfrankost, a kocsis megsuhintotta az ostorát, és zörögve elindult. Még utánakiáltottam a bankót lobogtatva, ám rám sem hederített.
Ahogy visszagyűrtem zsebembe a pénzt, vettem csak észre, hogy ingujjam könyékig feltűrve, a karomra pedig egy hússzú, keskeny csíkban rászáradt a vér. Ráeszméltem, hogy a kabátomat meg a felszerelést is elvitte a konflis… Na, de bánta a rosseb, ingujjamat sietve lehajtogattam, mandzsettámat begomboltam, aztán körbenéztem, merre is lehetek. A nézelődéstől azonban nem lettem sokkal bölcsebb, mindössze azon meggyőződésemben erősített meg, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Valami sötét, csöndes parkban álldogáltam egy útelágazás kellős közepén, egy sárgásan pislákoló, öreg Auer-lámpa alatt. Otthon valamennyi parkot ismerem, akár a tenyeremet. Most azonban bárhogy kutattam emlékeim közt, sehogy sem volt ismerős az avíttas kandeláber, sem a helyszín, így kénytelen voltam beletörődni, hogy ez bizony nem Neuchatel.  Azon merengtem, az az istenverte kocsis miként hozhatott ek ily rövid idő alatt egy másik városba, és egyáltalán minek, ha még a baksis sem kellett neki…? Végül a sehová sem vezető töprengést megunván elindultam abba az irányba, amerre a várost sejtettem.
Ördög tudja, meddig tévelyeghettem, amikor valahol a fákon túl, egy toronyóra kongatott. A hang irányába fordultam, és számoltam: egy… kettő… három… A kilencedik után hallgatott el. Nosza, megörültem, még sincs olyan késő, mint hittem. Megszaporáztam hát a lépteimet, és néhány kereszteződés meg kanyar után kiléptem a fák közül.
Egy szempillantás alatt egy nyüzsgő metropolisz forgatagában találtam magamat. A kövesúton hintók, fiákerek és omnibuszok zörögtek tova, amoda egy cilinderes ifjú küzdött megbokrosodott paripájával az útközepén. Lovaglópálcája alatt csak úgy porzott a sötétpej fara. A ló rendre felágaskodott, rúgkapált, patkója nyomán szikrák pattantak a macskaköveken. Aztán sikerült megfékeznie hátasát, és halkan szitkozódva elügetett mellettem.
A járdán sötét szmokingba öltözött férfiak lépkedtek feltűnés nélküli eleganciával, sétapálcájukat lépésük ritmusára lendítve vagy esernyőjük hegyes fémjével koppintva a kockaköveken. Fegyelmezett hölgyeik nehéz brokátból vagy bársonyból készített bő, uszályos szoknyáikban vonultak a férfiak oldalán - farukon dagadó turnűrtől méltóságteljesen, szoros fűzőtől fojtogatva erkölcsösen, állig begombolkozva. Az asszonyok illedelmesen, mindazonáltal készségesen társalogtak partnerükkel, fejükön értelmesen biccentgetett az apró, szalaggal díszített kalap, melyre időközönként a fekete cilinder arisztokratikus, kimért bólintása válaszolt. Hosszú ideig csak meredtem magam elé, s hiába álltattam volna magam, hogy egy jelmezes, múltidéző karneválba csöppentem, a társalgások angol nyelven folytak, a távolban pedig ott magaslott a semmivel össze nem téveszthető Big Ben óratornya.
Másik város, másik ország, másik éra. Viktória-korabeli ruhák, bűzös csatornák, ló vontatta járművek, sehol egy automobil vagy egy furgon – valahogyan, de minden kétséget kizáróan, a késő viktoriánus Londonban találtam magam.
A látomásbéli lány, Carina arca ködlött fel váratlanul, szívem egyre hevesebben kalimpált. A szerelem, melyet álmomban éreztem, most újra felparázslott, és éberségemben is elkísért. Határozottan éreztem, hogy ébren vagyok, mégis kénytelen voltam azt hinni, még mindig álmodom. Megdörzsöltem a karomat, és eldöntöttem, szétnézek az East Enden, ha már itt vagyok. Lett légyen ez álom vagy a valóság.
Sohasem jártam ezelőtt Londonban, de földrajzi atlaszokon és útikönyvekben számtalanszor bebarangoltam. A memóriámban őrzött térképet most kiterítettem az élettől nyüzsgő terepasztalra, és végigfuttattam szememet a lehetséges útvonalakon… Egyszeriben aztán azon kaptam magam, hogy határozott léptekkel igyekszem valamerre, csak nem éppen az East End irányába. Pontosan tudtam, merre kellene mennem, a lábaim mégis más irányba vittek. Akárha egy gigantikus elektromágnes vonzáskörébe kerültem volna.  Nem küzdöttem eme furcsa vonzerő ellen, kíváncsian adtam át magam hatalmának, amely aztán végig kalauzolt az egész városon.
A Big Ben – vagy talán egy másik óratorony - távoli harangja már egy ideje elütötte a tizenkettőt, midőn egy hatalmas, fákkal övezett, külvárosi birtokra értem. Végeláthatatlan, holdfényes földút vezetett a fák között, mígnem egy roppant kovácsoltvas kapu állta el utamat. Gépiesen az oroszlánmancsot formázó rézkilincsre tettem a kezemet, és nekifeszültem a masszív vasszerkezetnek. Az óriási kapuszárny a kezdeti akadás után nyikordult egy nagyot, aztán könnyedény, majdhogynem hang nélkül tárult ki előttem. Szinte magával rántott az estikéktől és tujafenyőktől illatozó kertbe, amelynek végében ott szunnyadt a kastély, meganyi nagy, fekete ablakával, s bejárata előtt a halkan csörgedező szökőkúttal.
A telihold, amely eddig lámpásként kísért, most megpihent az épület tornyának tetején. A kastélykert csöndes és mozdulatlan volt, a tücskök cirpelése és a víz csobogása csak még szelídebbé tették; a gömb- és kocka alakúra nyesett bukszusok aljában szöszmötölő rágcsálók sem háborították nyugalmát. Mindössze a lépteim nyomán sercegő kavicsok zavarták meg némileg ezt a - tulajdonképp émelyítően teátrális - idillt, amit nem is túlzottan bántam. A kastély bejáratához érvén meg sem próbálkoztam a roppant tölgyfaajtóval, automatikusan az épület jobb oldalához igyekeztem. Elindultam a fal mentén, elhaladtam a balkon alatt - ahonnét álmomban a nevemet suttogta a lány -, s kicsit távolabb megtaláltam a kis hátsó ajtót is, amelyen keresztül távoztam. Ahogyan ma éjjelre a kertkaput is elfelejtették kulcsra zárni, meglepődés nélkül konstatáltam, hogy ez is nyitva van.
Egyenest az emeletre tartottam, tudtam, melyik szobában várnak rám.
Az ablakon bevilágító telihold fényénél megpillantottam az ágyában alvó grófkisasszonyt. Finoman behúztam magam mögött az ajtót, s megálltam az ágy mellett. Az arcát fürkésztem, pihegő, málnapiros ajkait, hamvas orrát, a szemhéja alatt szaladgáló szemeit. Már egészen fölé hajoltam, amikor pillái lustán kinyíltak és pókhálós tekintettel rám bámult. Szemei először még bágyadtan visszacsukódtak, majd újfent kipattantak. Ezúttal tiszta öntudattal és ijedséggel telve meredtek rám.
A következő pillanatban Carina felült, és sivalkodni kezdett:
-          Kicsoda maga és mit keres a hálószobámban?  Hogy jött be? Takarodjon innét, vagy sikítok! William itt alszik a szomszédban, és…
-          Ne sikoltson, különben kénytelen leszek befogni a csinos kis pofáját! – Ahogy azt illik, mihelyt becsuktam a számat, ő abban a szekundumban eltátotta az övét.
-          Willi…! - Feje a párnába süppedt, ahogy a tenyeremmel az arcára támaszkodtam.
-          Nem akarlak bántani, jó életbe! Hívtál, hát itt vagyok – szűrtem a fogaim közt. Carina hol a kezemet próbálta lefejteni a képéről, hol a karomat csapkodta.
-          Mpff-mppff-mpffff-nngggggg – mondogatta kitartóan és lábával a lepedőt túrta maga alatt. A küzdelemben háta ívbe feszült, homloka közepén úgy kidagadt egy ér, hogy attól tartottam, menten szétpattan; örökké hepciás tekintetével meg azt mondta: - Mit képzel, én egy grófkisasszony vagyok, én egy grófkisasszony, én egy, én egy grófkisasszony, ezt nagyon megkeserüli, ilyet nem tehet egy grófkisasszonnyal, bla-bla-bla, grófkisasszony vagyok, én egy, én egy, ezt még keserűen megbánja!
Kicsit kinevettem, de lazítottam a fogáson, hogy ajkának szavát is értsem, s főleg meg ne találjon fulladni. A lány egy darabig csak lihegett, tűzforró lehelete a tenyeremet perzselte aztán váratlanul két kézzel megragadta a csuklómat, és vérbeli angol módjára úgy harapott a mutató- és hüvelykujjam közti lágy részbe, mint egy ízletes húsos szendvicsbe.
- Én nem hívtam ide senkit! Kicsoda maga? Szólok a papá…
- Rajmund vagyok, te szerencsétlen – dörzsölgettem a kezemet.
- Miféle Rajmund? Nem ismerek semmiféle Rajmun… - Carinára hirtelen rászakadt a felismerés, hosszú másodpercek után jutott csak újra szóhoz. – Rajmund úrfi…?  Az nem lehet! HAZUDIK! Megértette? Hazudik, hazudik, hazudik… - mondogatta, s közben a karomat püfölte.
- Akár el is mehetek – álltam föl, illetve csak akartam volna, mert Carina utánam kapott, s izzadt kis tenyerét a tenyerembe csúsztatta.
- Ne… kérem, uram, ne menjen el… Rajmund… - rebegte bátortalanul, szégyellősen.
Szó nélkül kitéptem magam Carina szorításából, s az ajtó felé indultam, amikor a lány nyöszörögni kezdett:
-          Jézusom, vérzik… - motyogta.
Mi a jóisten vérzik? Amikor megfordultam, láttam, hogy Carina a kezére mered, ujjait nézegeti, de nem sokat lát a sötétben, csak hogy valami nedvesség csillan rajtuk a hold fényében.
-          Esküszöm, nem akartam ennyire megharapni, én… én… nagyon sajnálom… - A hangja egyre elhalóbb volt.
Egy hosszabb lépéssel ismét az ágyánál voltam, és megráztam a vállát.
-          El ne ájulj már, te mimóza, a nyálad az - kicsit feltekertem a gázlámpát -, nem vér. Látod?
A lány kótyagosan pillogott előretartott kezemre, de nem is annyira a kezemre, mint inkább mögötte énrám. Olybá tűnt, most fog csak igazán elájulni, most a lámpa fényénél, hogy tisztán láthatta az arcomat.
- Rajmund, hát tényleg maga az? – kérdezte olyan halkan, hogy ámulattól elnyílt ajkai szinte meg sem rezdültek. –  Akkor sem helyes, hogy itt van!
-          Mit járatod velem a bolondját? Egyszer már felajánlottam, hogy elmegyek – mondtam ingerülten -, visszatartottál. Most még egyszer és utoljára megkérdezem: elmenjek? Jól gondold meg, mit felelsz, mert azt teszem. 
Akarlak, gondoltam, mindennél jobban… szeretlek is, a jó életbe… de nem fogsz hülyét csinálni belőlem!
-          Ha a szívem szakad is belé, úgy itt hagylak, hogy csak úgy nyekkensz… - hallottam saját suttogásomat.
Carina egy darabig csak nézett, arcán meghasonlott, ambivalens érzelmek vonultak át. Sokáig vívódott önmagával. Aztán a szemében egyszerre elhatározás csillant, mély levegőt vett, és büszkén kihúzta magát:
-          Ig…! – kezdte fennhangon, de saját hangját meghallván egy csapásra elillant a bátorsága. Lehunyt szemmel, tehetetlenül és csöndesen adta meg magát: - Nem… Nem! – próbált némi büszkeséget visszacsempészni a szóba. -  Maradhat, megengedem. Egy kicsikét! De azt jegyezze meg, hogy semmi nem fog történni köztünk! A kezemet azt megcsókolhatja…
-          Csakis azt teszem, amire kérsz, Kiscsillag – léptem oda hozzá, és most tudatosult csak bennem, hogy ez idáig lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát.
Amikor a keze után a száját is megcsókoltam, először vonakodott, majd félszegen, aztán egyre szenvedélyesebben viszonozta. Nem ragyogott, de izzott körülötte a levegő!
-          Mit képzel, egy szóval sem mondtam, hogy ilyet csinálhat! – csattant föl rögtön utána.
-          Szóval nem is… a szemeddel. Az nem tud hazudni – kacagtam, s játékosan az orrára koppintottam.
Carina fülig vörösödve így szólt:
-          Pedig tud. Az tud csak igazán! Most is becsaptam – szegte fel az állát.
-          Valóban? És vajon miért hazudtad azt a szemeddel, hogy csókoljalak meg, ha nem akartad?
-          Micsoda?! Ez nem igaz! Vagyis de…
-          Semmi csoda. Előttem nem kell megjátszanod magadat. Nekem ez a hebrencs, széllelbélelt, gőgös grófkisasszony nem kell… Nekem te kellesz, Carina – mondtam némi szünet után. - Én hozzád jöttem, nem az álarcodhoz. 
-          De… de hogy került ide, egyáltalán hogyan jutott be a kastélyba… maga… bugris? – sütötte le a szemét, és szégyellős kis mosoly terült szét az arcán.
-          Az ajtón át – mosolyogtam vissza, és csupasz térdére fektettem a tenyeremet, a hálóinge alatt. Carina összerezzent.
-          Az ajtón… - sóhajtotta. – Ugye, nem akarja azt csinálni velem? Nagyon félek tőle, és egyszer Dominc úrfi majdnem megtette velem… istenem… annyira erőszakos volt, és vad… borzalmas volt… nagyon féltem… ugye maga nem akarja…
-          De igen, kedvesem, természetesen akarom. De ameddig te magad nem kérsz rá, nem teszem. Erre megesküszöm neked. – Ujjaim hegyével ekkor már combja belsejét cirógattam.
-          Majd, ha fagy, arra ugyan várhat… óh, istenem, Rajmund úrfi, mit csinál, vegye el onnan a kezét… - fogta meg a csuklómat, de elerőtlenedett a keze, s csak azt pihegte mit művel… maga gazember… mit művel…
-          Semmit, csak simogatlak… Ne félj, ez nem az, engedd el magad… Szeretnék közben elmondani egy történetet… Csak csukd be a szemed, ha szégyellős vagy, gondold, hogy még mindig álmodsz… nézd, letekerem a lámpát is...
-          Milyen történetet…? – sóhajtotta.
-          A leggyönyörűbb szerelmes történetet, amit valaha írtak. És mire a feléhez érek, kérni fogsz rá…
-          Meg lehet próbálni… - dacoskodott, de elcsukott a hangja, amikor ujjamat lótuszkelyhének szirmai közé csúsztattam. - …ó, istenem… édes istenem… ez nagyon csiklandós… - zihálta, s combját kissé szétnyitotta.
Ruhástól feküdtem mellé az ágyba, csak a cipőmet rúgtam le. Éreztem, ahogy altestem megtelik vérrel. Szerettem volna Carinának feszülni, de türtőztettem magam, meg ne rettenjen ágaskodó férfiasságomtól. Tovább simogattam, miközben halkan meséltem neki.
-          „(…) Ímé szép vagy, én mátkám, ímé szép vagy, a te szemeid galambok a te fátyolod mögött. - Csókot leheltem Carina szemeire, s ahogy a történetben haladtam, úgy fedeztem föl testének legzamatosabb szegleteit. - Mint a karmazsin cérna, a te ajkaid, és a te beszéded kedves (...) A te két emlőd olyan, mint két vadkecske, egy zergének kettős fia, a melyek a liliomok közt legelnek…” – Itt eltolta a fejemet keblétől, s megkérdezte:
-          Ki írta ezt?
-          Az Isten, kicsim… „Megsebesítetted az én szívemet, én húgom, jegyesem, megsebesítetted az én szívemet a te szemeidnek egy tekintésével! Mely igen szépek a te szerelmeid, én húgom, jegyesem! Mely igen jók a te szerelmeid! Jobbak a bornál, és a te keneteidnek illatja minden fűszerszámnál! Színmézet csepegnek a te ajkaid, én jegyesem, méz és tej van a te nyelved alatt, és a te ruháidnak illatja, mint a Libánusnak illatja…” – Az ajkait kóstolgattam, ittam, kortyoltam a lélegzetét, s ujjaimmal a köldöke környékén kalandoztam.
-          Az isten nem ír szerelmes történeteket… a papa sokat olvasott fel nekem a Bibliából, tudom…  
-          „Olyan, mint a berekesztett kert az én húgom, jegyesem! mint a befoglaltatott forrás, bepecsételt kútfő! – Ujjamat ismét ölének szirmai közé csúsztattam, s arcomat hasára hajtva, hallgattam ártatlanul, őszinte sóhajait, nyögdécselését. - Kerteknek forrása, élő vizeknek kútfeje, melyek folynak a Libánusról. – Belekóstoltam köldökébe, csókokkal halmoztam el alatta a pelyhes, bársonyos kis dombocskát. - Serkenj fel északi szél, és jőjj el déli szél, fújj az én kertemre, folyjanak annak drága illatú szerszámai, jőjjön el az én szerelmesem az ő kertébe, és egye annak drágalátos gyümölcsét…”
-          Ez hazugság…. óóh, istenem, Rajmund úrfi… mit művel maga megcsókolt ott lent? – zihálta, mialatt mindkét kezével a hajamban játszadozott. - Ilyen nincs is… a Bibliában, ezt most találta ki… Ó, Istenkém!
-          Nem én! – kacagtam fel, s nyelvem hegyével tovább kényeztettem liliomának ágaskodó bibéjét.
-          De igen…. a papa…. a papa… a papaaah.. akkor miért nem olvasta…. sosem? – Carina levegőért kapkodott, hajamat már nem túrta, de két kézzel kapaszkodott belé.
-          Ki tudja? – mondtam tűnődve, és felkönyököltem. Egyik tenyeremet a köldöke alá, a másikat lángoló ölére fektettem, s megkeresetem a szűk nyílást, amely a még a legtisztább ártatlanság fátylán is nyílik. - „Bementem az én kertembe, én húgom, jegyesem – suttogtam, midőn becsúsztattam ujjamat a feszes kis résen. Carina kéjesen felnyögött, s megemelte a csípőjét - , szedem az én mirhámat, az én balzsamommal, eszem az én lépesmézemet az én mézemmel, iszom az én boromat az én tejemmel. (…) – Ismét megcsókoltam ölét, mialatt ujjam gyengéd, hosszú mozdulataival kényeztettem. - Nyisd meg nékem, én húgom, én mátkám, én galambom, én tökéletesem; mert az én fejem megrakodott harmattal, az én hajam az éjszakának harmatjával! Én az én szerelmesemé vagyok, és az én szerelmesem enyim, a ki a liliomok közt legeltet. – Carina combjai ekkor megremegtek.
-          Rajmund… - nyüszögött gyönyörtől aléltan.
-          Tessék, kicsim – mondtam, s lassan kihúztam az ujjamat. Carina megfogta a csuklómat, és duzzadó, öléhez szorította a kezemet, alatta csípőjét ringatta.
-          Rajmund… azt hiszem… Istenem, Rajmund akarom… A tied akarok lenni most azonnal! – és nem kis meglepetésemre megmarkolt a nadrágon keresztül.
Belőlem is fölszakadt a nyögés, rángatni kezdtem magamról a mellényt és az inget. Amikor a sliccem beakadt egy végtelenségnek tetsző pillanatig, azt hittem felrobbanok, annyira kívántam a kislányt! Hatalmas sóhaj tört föl mellkasomból, midőn meredező férfiasságom végre kiszabadult nadrágom fogságából. Carinára hengeredtem, és forró, nedves öléhez dörzsölődtem. Carina összerezzent, ahogy megérezte keménységemet a combjai között, de aztán engedelmesen a derekamra kulcsolta a lábát.
Mindketten remegtünk a vágytól.
-          Fájni fog? – suttogta.
-          Igen, szerelmem... – Nem akartam hazudni neki, amitől megijedt és kissé elhúzódott tőlem. - De nem lesz semmi baj, vigyázni fogok rád, csak bízz bennem, kicsi bogaram, nagyon szeretlek - simogattam meg az arcát. – „A te csípőd hajlásai olyanok, mint a kösöntyűk, mesteri kezeknek míve. A te köldököd, mint a kerekded csésze, nem szűkölködik nedvesség nélkül (…) A te két emlőd, mint két őzike, a vadkecskének kettős fiai. A te nyakad, mint az elefántcsontból csinált torony; a te szemeid, mint a Hesbonbeli halastók, a sok népű kapunál.  Mely igen szép vagy és mely kedves, oh szerelem, a gyönyörűségek közt!”
Belecsókoltam a nyakába, a fülébe, férfiasságommal föl-le simogattam odalent, a szirmai közt. Carina idővel ismét ellazult, szélesebbre tárta a lábát, s kíváncsi kezével bátortalanul még meg is érintett, simogatott.
-          „No, én szerelmesem, menjünk ki a mezőre, háljunk a falukban – Elvettem ágyékomtól a kezét, s lecsókoltam ujjairól saját virágának nektárját. - Felkelvén menjünk a szőlőkbe, lássuk meg, ha fakad-é a szőlő, ha kinyílott-é virágja, ha virágzanak-é a gránátalmafák: ott közlöm az én szerelmimet veled...” - Carina ekkor gyönyörében hangosan felnyögött, combjait még szélesebbre tárta, csípőjét pedig követelőn felemelte. Én abban a pillanatban nekifeszültem....
Éleset sikkantott, midőn átszakítottam ártatlanságát és belényomultam. Próbált lelökni magáról, kifordulni alólam, de én szorosan tartottam - mélyen voltam benne, amennyire csak lehetett -, öleltem, csókoltam, a fejét simogattam. Eleinte fájdalomtól és félelemtől elkerekedett szemekkel, elképedve nézett rám... Megtehettem volna, hogy megdelejezem, s akkor nem érez fájdalmat, de nem akartam becsapni… 
-          Megesküdtem, hogy boldoggá teszlek – leheltem a nyakába, s finoman mozogni kezdtem rajta. Tovább folytattam Salamon énekét is, s olykor bele-belekóstóltam ajkaiba, fülének kelyhébe, ujjaimat újra meg újra végigfuttattam hamvas combján, a dereka ívén, keblein. – „Ez a te termeted hasonló a pálmafához, és a te emlőid a szőlőgerézdekhez. Azt mondám: felhágok a pálmafára, megfogom annak ágait: és lesznek a te emlőid, mint a szőlőnek gerézdei, és a te orrodnak illatja, mint az almának. És a te ínyed, mint a legjobb bor, melyet szerelmesem kedvére szürcsöl, mely szóra nyitja az alvók ajkait (…) Én az én szerelmesemé vagyok, és engem kiván ő!” – Mire befejeztem a strófát, Carina már kapkodta a levegőt.
-          Érzed már, mennyire szeretlek, drága kicsi lány?
-          Érzem, ó, istenem! – kiáltott fel gyönyörében, s hegyes kis körmei a hátamba martak, amikor gyorsítottam a tempón. - Óh, Rajmund, ezt hogy csinálod, aaaaaah… - fúlt egy elnyújtott nyögésbe a kiáltása, s derekamra font combjai megremegtek.
-          Úgy, hogy nagyon szeretlek…
Aztán nem beszéltünk többet, Carina, átkarolta a nyakamat, és végig tekintetemen csüngött szerelemtől ragyogó szemeivel. Hol nyögdécselt, hol sóhajtozott, olykor sikoltozott és a Krisztushoz imádkozott a legnaivabb őszinteséggel… Minden molekulájával szerelmes volt belém - és szerelmes volt a szerelmünkbe -, s úgy ragyogott, ahogy még ragyogni senkit sem láttam. Hatalmas lángoló fénygömbbé olvadtunk mi ketten, ő az enyém volt, s én az övé. Egy test, egy lélek voltunk, az újra egyesülő Hermész és Afrodité voltunk. Egy áldott pillanatra egészén megszűntünk létezni, testünk feloldódott a boldogságban, s csak ártatlan tiszta fényesség voltunk, lüktetve izzó fényplazma, melyből az angyalok glóriáját is kovácsolják… A beteljesülés pillanatában hallottam távoli, elnyújtott kiáltásomat, s a ragyogáson keresztül Carina a sosem tapasztalt gyönyörtől megbabonázva meredt a szemembe, szája kiáltásra nyílt, de sikolya a torkára forrt. Még egyet löktem csípőmmel, s végre felszakadt mellkasából a világ legártatlanabb és leggyönyörűbb kéjsikolya. Teste megfeszült, újra és újra összerándult, lüktetett ágyékom körül, mint a mellkasból kiugrani készülő szív; körmei vért fakasztottak vállamból, s Carina egész testében rázkódott…
Haja ziláltan tapadt gyöngyöző homlokára, csodálkozó szemeiben könnyek reszkettek, s gördültek le kipirult arcán a párnára.
-          Senkit nem láttam még ilyen gyönyörűen beteljesülni – simítottam ki egy tincset a még mindig össze-összeránduló lány homlokából.
Amikor testének lüktetése végleg alábbhagyott, lecsókoltam boldogságának könnyeit a szeméből, aztán lassan visszahúzódtam öléből, és lefordultam róla. Ekkor nyögött még egy utolsót, majd oldalvást fordulva kézzel-lábbal átkarolt, és a mellkasomra hajtotta a fejét. Pihegett a kimerültségtől és az átélt mámortól. Átkaroltam én is, és nem láthatta, ahogy fogaimmal vért fakasztok középső ujjam hegyéből. Tenyeremet az ölére fektettem, s vérző ujjamat duzzadt szirmai közé csúsztattam. Carina nem ellenkezett, mindössze arcát a mellkasomhoz dörgölte, kis kezét a kezemre tette odalent, és motyogott valamit, hogy így akar maradni velem örökre, és soha ne hagyjam el…
-           „Mindenestől szép vagy, én mátkám, és semmi szeplő nincs benned” – súgtam a fülébe, majd megcsókoltam a homlokát, és addig simogattam elpilledt kis testét, míg rá nem ereszkedett az álom.

Kezemmel a combjai között aludt el, s én még egy ideig mellette maradtam. A seb már rég összezárult ujjamon, midőn elvettem ölétől; ölétől, amely eddigre éppen olyan érintetlen volt, mint találkozásunk előtt.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Igenis, Úrnőm! 2010. Blogger Theme by Nymphont.