Ezt nem én írtam, hanem Marianna von Birken , kedves írótársam :) Rettentő nagy megtiszteltetés számomra, hogy kölcsönvette Carinát ehhez a novellához. Rajmund az ő szereplője, és ez az írás egy facebookos szerepjátékból született, nincs semmi köze az Igenis Úrnőmhöz.
És semmi szeplő nincs benned
Rajmund-Carina crossover
A
beteljesedés előtti pillanatokban térdei megremegtek,
ujjai görcsösen a húsomba vájtak. Ajkai elnyíltak, és sóhajba fúló nyögés
szakadt föl mellkasából. Még egyszer, lassan eltávolodtam tőle, testünk egy hosszú pillanatra már-már
elszakadt egymástól, aztán újra az ölébe nyomultam. Határozottan és mélyen. Gerince ívben
megfeszült, a gyönyör elemi erővel
söpört
végig a testén. Feszülő ágyékomat elöntötte a forróság, s a következő szekundumban úgy robbant ki szerelmem
gejzíre, akár a vulkánból feltörő
láva. Bal kezemet tarkója alá, a jobbat
dereka alá csúsztatva karoltam fel a lány rázkódó testét. Akkor a vállamra
hajtotta fejét, s arcomat mélyen a nyakába temettem. Két kézzel öleltem
magamhoz; ringattam, a haját simogattam, végtelenül finom és rövid
mozdulatokkal kényeztettem, miközben lüktető öle mohón itta magába kilövellő magomat - s én mohón ittam magamba a
nyaki verőeréből
kilövellő
vért…
Először
történt,
hogy egyetlen nap leforgása
alatt több lányt is a magamévá tettem.
Három élet pergett le szemem előtt,
három emberöltőnyi gondolat
zsibongott a fejemben, három
szív érzelmeitől túlcsordultan
ténferegtem az alkonyatba hajló neuchateli égbolt alatt. Langyos nyárvégi eső szemerkélt a homlokomra, s a nedves aszfaltról
felszálló pára elnehezítette a levegőt.
A járdán ázott, néma kísértetek vonultak el mellettem, a kövesúton tovasuhanó
automobilok lámpásai visszatükröződtek
a nyirkos macskaköveken; tülkölésük tompa, távoli visszhang volt csupán. Az
elmémben tomboló lelkek pedig hahotáztak, zsinatoltak, daloltak, sírtak,
fecsegtek és csacsogtak, szerelmesek voltak és részegek, gyűlöltek,
csalódtak,
emlékeztek, tudtak… Egyhamar émelygés fogott el, s úrrá lett rajtam a pánik.
Úgy éreztem képtelen vagyok lélegzethez jutni, megfulladok a saját testemben.
Egy kirakatnak tántorodtam. Kétrét görnyedve támaszkodtam az üvegnek, és
próbáltam nem térdre roskadni. Az érzelmek pedig hullámokban törtek rám, s
lehetetlen volt uralni őket
- olykor eszelősen fölkacagtam, vagy éppen hisztérikusan felzokogtam.
Nem
tudom, mennyi időt tölthettem ebben a pokoli eufóriában,
amikor egy reszkető kéz szorítását
éreztem a karomon.
-
Rosszul
van, fiam? Jöjjön – szólított meg valaki. Felsegítettek görnyedtemből és elindultunk valahová.
Egy
helyiségbe vezetek, ahol az ajtó fölé függesztett apró csengettyű jelezte érkezésünket. Azonnal
fölismertem a jellegzetes, fanyar gyógyszerszagot. Az öreg patikárius egy
afféle kisasztalhoz ültetett, ahol a betegek rögtön bevehetik a kiváltott
orvosságot. Üveg csörömpölését, víz csorgását hallottam magam mellől.
-
Ezt
igya ki – adott kezembe egy poharat. – Jobban lesz.
Hangjára,
mintegy látomásból riadva néztem föl rá, majd a kezemben szorongatott vastag
falú üvegpohárra tekintettem. Gépiesen fölhajtottam, azután morfiumért és
fecskendőért küldtem az öreget. A Delejből magához térvén ugyan semmire sem fog
emlékezni, a gyógyszer árát és egy tekintélyesebb borravalót mégis otthagytam
neki a pulton.
Valami
nyugodt helyet akartam keresni, ahol mihamarább beadhatom magamnak a szert.
Jobbra-balra kapkodtam a fejemet, hová húzódhatnék be, amikor egy konflis
lassított le mellettem. Régi, kiszolgált darab volt, kocsisa divatjamúlt
uniformisban döcögött a bakon - rövidnadrágos koromban láttam ilyet utoljára,
meglehet, akkor is csak dagerrotípiákon. Mindenesetre éppen kapóra jött, akárha
értem küldték volna. Leintettem. Alig húztam be magam mögött az ajtót, a kocsis
megpattintotta az ostort, és elindultunk. Meg sem kérdezte, hová tartok, engem
sem különösebben érdekelt.
Gyorsan
regenerálódó szervezetemnek hatalmas dózisra volt szüksége, hogy a
morfiuminjekció kifejthesse a hatását. A halálos mennyiség tizenkétszeresét
fecskendeztem az ereimbe, amikor valahára tompulni kezdett fejemben az
elviselhetetlen zaj, s közel még egyszer ugyanennyi szükségeltetett, hogy
teljesen elcsöndesedjen bennem a káosz. Megkönnyebbülve dőltem hátra a megkopott, repedezett bőrülésen, a macskakövek szögletes ritmusa
hamarosan lágy hullámzássá olvadt a nyúlós, fekete kábulatban.
-
…kikérem magamnak! Nem vagyok cafka, én
még szűz
vagyok! –
csattant fel. A kecses kis kéz pofonra lendült. Könnyedén kaptam el csuklóját
és finoman a háta mögé csavartam. Akkor
a másikkal próbált megütni, azt is hamar a háta mögött találta. – De hiszen azt
mondta, hogy szeret, és az örökkévalóságig várna… - szepegte immár - és… és…
és…
Ahogy
csípőmmel
nekifeszültem, rémület költözött a szemeibe, és hátrálni kezdett, lángoló arcán
izzottak a parányi szeplők.
-
Sosem hazudtam neked – Carina háta a
falnak nyekkent, mire sértődötten félrefordította vöröslő ábrázatát. - Én
szeretlek téged, de nem fogod velem a bolondját járatni, szemtelen kis cafka!
Próbáltam a szemébe nézni, ő azonban mindent megtett, hogy elkerülje
a pillantásomat. Midőn eleresztettem egyik kezét, nyomban csapkodni kezdett
vele. Mit sem törődve
a könnyed ütleggel, három ujjam közé fogtam az arcát, és magam felé
fordítottam.
-
Hallottad, amit mondtam? – szegtem föl
keményen az állát, hogy sehova máshova, csakis a szemembe nézhessen.
-
Iken… mekint szafkának nefeszett! –
motyogott durcásan, tenyeremben összegyűrt
pofija mögül. – És kulonben sem tekeszhet sak úty le ety gófkisassz…
-
Szeretlek – ismételtem meg komolyan,
szinte nyersen, s még mélyebbre merültem a szemeibe. Carina nagyot nyelt, és
abbahagyta a kapálódzást. Odahajoltam ujjaim közt csücsörödő ajkához, és hosszan beszívtam illatát,
ami olyan volt, mint a frissen szedett málna. Egy röpke pillanatra
hozzáérintettem a számszélét, és visszahúzódtam. Carina szemei zárva voltak.
Zilált hajával, kipirult arcával gyönyörű
volt, és olyan gyermekien tiszta szerelem sugárzott belőle, hogy lelkének ragyogása csordultig
elárasztotta a lelkemet.
Eleresztettem a másik kezét
is és megcsókoltam. Carina átkarolta a nyakamat és a legőszintébb ártatlansággal
visszacsókolt.
Akkor szorosan magamhoz öleltem, kóstolgattam
ajkait, finoman bele-belecsókoltam a fülébe, a nyakán kalandoztam, aztán
felkaroltam, az ágyához vittem, és lefektettem az almazöld selyemágyneműbe.
-
Nagyon szeretnélek boldoggá tenni,
Kiscsillag… - simítottam meg az arcát – de most el kell mennem.
Carina felült, és
fintorogva törölgetni kezdte az ábrázatát.
-
Fúj, de gusztustalan, teljesen
összenyálazott, még a fülem is nyálas. Olyan maga, mint egy nagy nyáladzó
kutya! És én utálom a kutyákat, mert örökké összenyalogatják az embert, ahogyan
maga. Én a cicákat szeretem, azoknak legalább nem folyik folyton nyáluk!
Egyáltalán, hogy merészelte ezt csinálni velem?! Ezt még nagyon megkeserüli!
-
Ne hisztériázz, hidd el, hogy nagyon
szeretnék veled maradni, de jelenlegi helyzetemben nem tehetem meg! A te
érdekedben…
-
Még csak az kéne, hogy itt maradjon!
Menjen innen most azonnal! Örökre! Megértette? Örökre… - bátortalanodott el a
durcás kis hang.
-
Amennyiben úgy óhajtod, örökre elmegyek,
és soha többé nem látsz… De ha bármikor meggondolnád magad, csak mondd ki a
nevemet, és én eljövök hozzád.
-
Arra ugyan várhat… – mormolta az ölébe,
miközben még mindig rózsaszínű
hálóingének ujjával dörgölte az arcát.
Hátra sem pillantottam, úgy
húztam be magam után az ajtót.
Ahogy hálószobájának
balkonja alatt elhaladtam, halk, szégyenlős
hang szólalt
meg a fejem fölött:
-
Rajmund von Birken…
A
konflis hatalmas rándulással állt meg, én meg átbucskáztam a szembeülésre.
Hirtelen elfelejtettem, hol vagyok, felpattantam, és bevágtam a fejemet a
mennyezetbe, aminek következtében úgy megijedtem, hogy kicsaptam az ajtót, és
majdnem elterültem a kövesúton. Zavaromban beletúrtam a hajamba, aztán meg a
zsebembe, hogy kifizessem a fuvart, de mire sikerült kihalásznom egy
ötfrankost, a kocsis megsuhintotta az ostorát, és zörögve elindult. Még
utánakiáltottam a bankót lobogtatva, ám rám sem hederített.
Ahogy
visszagyűrtem zsebembe a
pénzt, vettem csak észre, hogy ingujjam könyékig feltűrve, a karomra pedig egy hússzú, keskeny
csíkban rászáradt a vér. Ráeszméltem, hogy a kabátomat meg a felszerelést is
elvitte a konflis… Na, de bánta a rosseb, ingujjamat sietve lehajtogattam,
mandzsettámat begomboltam, aztán körbenéztem, merre is lehetek. A nézelődéstől azonban nem lettem sokkal bölcsebb,
mindössze azon meggyőződésemben
erősített
meg, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Valami sötét, csöndes parkban álldogáltam
egy útelágazás kellős
közepén,
egy sárgásan pislákoló, öreg Auer-lámpa alatt. Otthon valamennyi parkot
ismerem, akár a tenyeremet. Most azonban bárhogy kutattam emlékeim közt, sehogy
sem volt ismerős az avíttas
kandeláber, sem a helyszín, így kénytelen voltam beletörődni, hogy ez bizony nem Neuchatel. Azon merengtem, az az istenverte kocsis
miként hozhatott ek ily rövid idő
alatt egy másik városba, és egyáltalán minek, ha még a baksis sem kellett
neki…? Végül a sehová sem vezető
töprengést megunván elindultam abba az irányba, amerre a várost sejtettem.
Ördög
tudja, meddig tévelyeghettem, amikor valahol a fákon túl, egy toronyóra
kongatott. A hang irányába fordultam, és számoltam: egy… kettő… három… A kilencedik után hallgatott el.
Nosza, megörültem, még sincs olyan késő,
mint hittem. Megszaporáztam hát a lépteimet, és néhány kereszteződés
meg kanyar után kiléptem a fák közül.
Egy
szempillantás alatt egy nyüzsgő
metropolisz forgatagában
találtam magamat. A kövesúton hintók,
fiákerek és omnibuszok zörögtek tova, amoda egy cilinderes ifjú küzdött
megbokrosodott paripájával az útközepén. Lovaglópálcája alatt csak úgy porzott
a sötétpej fara. A ló rendre felágaskodott, rúgkapált, patkója nyomán szikrák
pattantak a macskaköveken. Aztán sikerült megfékeznie hátasát, és halkan
szitkozódva elügetett mellettem.
A
járdán sötét szmokingba öltözött férfiak lépkedtek feltűnés
nélküli
eleganciával,
sétapálcájukat lépésük ritmusára lendítve vagy esernyőjük
hegyes fémjével koppintva a kockaköveken.
Fegyelmezett hölgyeik nehéz brokátból vagy bársonyból készített bő, uszályos szoknyáikban vonultak a férfiak oldalán -
farukon dagadó turnűrtől méltóságteljesen,
szoros fűzőtől
fojtogatva erkölcsösen, állig begombolkozva. Az asszonyok
illedelmesen, mindazonáltal készségesen társalogtak partnerükkel, fejükön
értelmesen biccentgetett az apró, szalaggal díszített kalap, melyre időközönként
a fekete cilinder arisztokratikus, kimért bólintása válaszolt. Hosszú ideig
csak meredtem magam elé, s hiába álltattam volna magam, hogy egy jelmezes,
múltidéző karneválba csöppentem, a társalgások angol nyelven
folytak, a távolban pedig ott magaslott a semmivel össze nem téveszthető Big Ben óratornya.
Másik
város, másik ország, másik éra. Viktória-korabeli ruhák, bűzös csatornák, ló vontatta járművek, sehol egy automobil vagy egy furgon
– valahogyan, de minden kétséget kizáróan, a késő viktoriánus Londonban találtam magam.
A
látomásbéli lány, Carina arca ködlött fel váratlanul, szívem egyre hevesebben
kalimpált. A szerelem, melyet álmomban éreztem, most újra felparázslott, és
éberségemben is elkísért. Határozottan éreztem, hogy ébren vagyok, mégis
kénytelen voltam azt hinni, még mindig álmodom. Megdörzsöltem a karomat, és
eldöntöttem, szétnézek az East Enden, ha már itt vagyok. Lett légyen ez álom
vagy a valóság.
Sohasem
jártam ezelőtt Londonban, de
földrajzi atlaszokon és útikönyvekben számtalanszor bebarangoltam. A
memóriámban őrzött térképet most kiterítettem az élettől
nyüzsgő terepasztalra, és
végigfuttattam szememet a lehetséges útvonalakon… Egyszeriben aztán azon kaptam
magam, hogy határozott léptekkel igyekszem valamerre, csak nem éppen az East
End irányába. Pontosan tudtam, merre kellene mennem, a lábaim mégis más irányba
vittek. Akárha egy gigantikus elektromágnes vonzáskörébe kerültem volna. Nem küzdöttem eme furcsa vonzerő ellen, kíváncsian adtam át magam
hatalmának, amely aztán végig kalauzolt az egész városon.
A
Big Ben – vagy talán egy másik óratorony - távoli harangja már egy ideje
elütötte a tizenkettőt,
midőn egy hatalmas, fákkal övezett, külvárosi
birtokra értem. Végeláthatatlan, holdfényes földút vezetett a fák között,
mígnem egy roppant kovácsoltvas kapu állta el utamat. Gépiesen az
oroszlánmancsot formázó rézkilincsre tettem a kezemet, és nekifeszültem a
masszív vasszerkezetnek. Az óriási kapuszárny a kezdeti akadás után nyikordult
egy nagyot, aztán könnyedény, majdhogynem hang nélkül tárult ki előttem. Szinte magával rántott az estikéktől
és tujafenyőktől illatozó kertbe, amelynek végében ott
szunnyadt a kastély, meganyi nagy, fekete ablakával, s bejárata előtt a halkan csörgedező szökőkúttal.
A
telihold, amely eddig lámpásként kísért, most megpihent az épület tornyának
tetején. A kastélykert csöndes és mozdulatlan volt, a tücskök cirpelése és a
víz csobogása csak még szelídebbé tették; a gömb- és kocka alakúra nyesett
bukszusok aljában szöszmötölő
rágcsálók sem háborították nyugalmát. Mindössze a
lépteim nyomán sercegő
kavicsok zavarták meg
némileg ezt a - tulajdonképp émelyítően
teátrális
- idillt, amit nem is túlzottan bántam. A kastély bejáratához érvén meg sem
próbálkoztam a roppant tölgyfaajtóval, automatikusan az épület jobb oldalához
igyekeztem. Elindultam a fal mentén, elhaladtam a balkon alatt - ahonnét
álmomban a nevemet suttogta a lány -, s kicsit távolabb megtaláltam a kis hátsó
ajtót is, amelyen keresztül távoztam. Ahogyan ma éjjelre a kertkaput is
elfelejtették kulcsra zárni, meglepődés nélkül
konstatáltam, hogy ez is nyitva van.
Egyenest
az emeletre tartottam, tudtam, melyik szobában várnak rám.
Az
ablakon bevilágító telihold fényénél megpillantottam az ágyában alvó
grófkisasszonyt. Finoman behúztam magam mögött az ajtót, s megálltam az ágy
mellett. Az arcát fürkésztem, pihegő,
málnapiros ajkait, hamvas orrát, a szemhéja alatt szaladgáló szemeit. Már
egészen fölé hajoltam, amikor pillái lustán kinyíltak és pókhálós tekintettel
rám bámult. Szemei először még bágyadtan visszacsukódtak, majd
újfent kipattantak. Ezúttal tiszta öntudattal és ijedséggel telve meredtek rám.
A
következő pillanatban
Carina felült, és sivalkodni kezdett:
-
Kicsoda
maga és mit keres a hálószobámban? Hogy
jött be? Takarodjon innét, vagy sikítok! William itt alszik a szomszédban, és…
-
Ne
sikoltson, különben kénytelen leszek befogni a csinos kis pofáját! – Ahogy azt
illik, mihelyt becsuktam a számat, ő
abban a szekundumban eltátotta az övét.
-
Willi…!
- Feje a párnába süppedt, ahogy a tenyeremmel az arcára támaszkodtam.
-
Nem
akarlak bántani, jó életbe! Hívtál, hát itt vagyok – szűrtem a fogaim közt. Carina hol a kezemet próbálta
lefejteni a képéről, hol a karomat
csapkodta.
-
Mpff-mppff-mpffff-nngggggg
– mondogatta kitartóan és lábával a lepedőt
túrta maga alatt. A küzdelemben háta ívbe
feszült, homloka közepén úgy kidagadt egy ér, hogy attól tartottam, menten
szétpattan; örökké hepciás tekintetével meg azt mondta: - Mit képzel, én egy grófkisasszony vagyok, én egy grófkisasszony, én
egy, én egy grófkisasszony, ezt nagyon megkeserüli, ilyet nem tehet egy
grófkisasszonnyal, bla-bla-bla, grófkisasszony vagyok, én egy, én egy, ezt még
keserűen
megbánja…!
Kicsit
kinevettem, de lazítottam a fogáson, hogy ajkának szavát is értsem, s főleg meg ne találjon fulladni. A lány egy
darabig csak lihegett, tűzforró lehelete a tenyeremet perzselte… aztán
váratlanul két kézzel megragadta a
csuklómat, és vérbeli angol módjára úgy harapott a mutató- és hüvelykujjam
közti lágy részbe, mint egy ízletes húsos szendvicsbe.
-
Én nem hívtam ide senkit! Kicsoda maga? Szólok a papá…
-
Rajmund vagyok, te szerencsétlen – dörzsölgettem a kezemet.
-
Miféle Rajmund? Nem ismerek semmiféle Rajmun… - Carinára hirtelen rászakadt a
felismerés, hosszú másodpercek után jutott csak újra szóhoz. – Rajmund
úrfi…? Az nem lehet! HAZUDIK!
Megértette? Hazudik, hazudik, hazudik… - mondogatta, s közben a karomat
püfölte.
-
Akár el is mehetek – álltam föl, illetve csak akartam volna, mert Carina utánam
kapott, s izzadt kis tenyerét a tenyerembe csúsztatta.
-
Ne… kérem, uram, ne menjen el… Rajmund… - rebegte bátortalanul, szégyellősen.
Szó
nélkül kitéptem magam Carina szorításából, s az ajtó felé indultam, amikor a
lány nyöszörögni kezdett:
-
Jézusom,
vérzik… - motyogta.
Mi a jóisten vérzik? Amikor megfordultam, láttam, hogy Carina
a kezére mered, ujjait nézegeti, de nem sokat lát a sötétben, csak hogy valami
nedvesség csillan rajtuk a hold fényében.
-
Esküszöm,
nem akartam ennyire megharapni, én… én… nagyon sajnálom… - A hangja egyre
elhalóbb volt.
Egy
hosszabb lépéssel ismét az ágyánál voltam, és megráztam a vállát.
-
El
ne ájulj már, te mimóza, a nyálad az - kicsit feltekertem a gázlámpát -, nem
vér. Látod?
A
lány kótyagosan pillogott előretartott
kezemre, de nem is annyira a kezemre, mint inkább mögötte énrám. Olybá tűnt, most fog csak igazán elájulni, most a
lámpa fényénél, hogy tisztán láthatta az arcomat.
-
Rajmund, hát tényleg maga az? – kérdezte olyan halkan, hogy ámulattól elnyílt
ajkai szinte meg sem rezdültek. – Akkor
sem helyes, hogy itt van!
-
Mit
járatod velem a bolondját? Egyszer már felajánlottam, hogy elmegyek – mondtam
ingerülten -, visszatartottál. Most még egyszer és utoljára megkérdezem:
elmenjek? Jól gondold meg, mit felelsz, mert azt teszem.
Akarlak, gondoltam, mindennél jobban… szeretlek is, a jó életbe… de nem fogsz hülyét csinálni
belőlem!
-
Ha a
szívem szakad is belé, úgy itt hagylak, hogy csak úgy nyekkensz… - hallottam
saját suttogásomat.
Carina
egy darabig csak nézett, arcán meghasonlott, ambivalens érzelmek vonultak át.
Sokáig vívódott önmagával. Aztán a szemében egyszerre elhatározás csillant,
mély levegőt vett, és büszkén
kihúzta magát:
-
Ig…!
– kezdte fennhangon, de saját hangját meghallván egy csapásra elillant a
bátorsága. Lehunyt szemmel, tehetetlenül és csöndesen adta meg magát: - Nem…
Nem! – próbált némi büszkeséget visszacsempészni a szóba. - Maradhat, megengedem. Egy kicsikét! De azt
jegyezze meg, hogy semmi nem fog történni köztünk! A kezemet azt
megcsókolhatja…
-
Csakis
azt teszem, amire kérsz, Kiscsillag – léptem oda hozzá, és most tudatosult csak
bennem, hogy ez idáig lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát.
Amikor
a keze után a száját is megcsókoltam, először vonakodott, majd félszegen, aztán egyre
szenvedélyesebben viszonozta. Nem ragyogott, de izzott körülötte a levegő!
-
Mit
képzel, egy szóval sem mondtam, hogy ilyet csinálhat! – csattant föl rögtön
utána.
-
Szóval
nem is… a szemeddel. Az nem tud hazudni – kacagtam, s játékosan az orrára
koppintottam.
Carina
fülig vörösödve így szólt:
-
Pedig
tud. Az tud csak igazán! Most is becsaptam – szegte fel az állát.
-
Valóban?
És vajon miért hazudtad azt a
szemeddel, hogy csókoljalak meg, ha nem akartad?
-
Micsoda?!
Ez nem igaz! Vagyis de…
-
Semmi
csoda. Előttem nem kell megjátszanod magadat. Nekem ez a hebrencs,
széllelbélelt, gőgös grófkisasszony nem kell… Nekem te
kellesz, Carina – mondtam némi szünet után. - Én hozzád jöttem, nem az
álarcodhoz.
-
De…
de hogy került ide, egyáltalán hogyan jutott be a kastélyba… maga… bugris? –
sütötte le a szemét, és szégyellős
kis mosoly terült szét az arcán.
-
Az
ajtón át – mosolyogtam vissza, és csupasz térdére fektettem a tenyeremet, a
hálóinge alatt. Carina összerezzent.
-
Az
ajtón… - sóhajtotta. – Ugye, nem akarja azt
csinálni velem? Nagyon félek tőle,
és…
egyszer Dominc úrfi majdnem megtette velem… istenem… annyira erőszakos volt, és vad… borzalmas volt… nagyon féltem…
ugye maga nem akarja…
-
De
igen, kedvesem, természetesen akarom. De ameddig te magad nem kérsz rá, nem
teszem. Erre megesküszöm neked. – Ujjaim hegyével ekkor már combja belsejét
cirógattam.
-
Majd,
ha fagy, arra ugyan várhat… óh, istenem, Rajmund úrfi, mit csinál, vegye el
onnan a kezét… - fogta meg a csuklómat, de elerőtlenedett a keze, s csak azt pihegte – mit művel… maga gazember… mit művel…
-
Semmit,
csak simogatlak… Ne félj, ez nem az,
engedd el magad… Szeretnék közben elmondani egy történetet… Csak csukd be a
szemed, ha szégyellős
vagy, gondold, hogy még mindig álmodsz… nézd, letekerem a lámpát is...
-
Milyen
történetet…? – sóhajtotta.
-
A
leggyönyörűbb szerelmes történetet,
amit valaha írtak. És
mire a feléhez érek, kérni fogsz rá…
-
Meg
lehet próbálni… - dacoskodott, de elcsukott a hangja, amikor ujjamat
lótuszkelyhének szirmai közé csúsztattam. - …ó, istenem… édes istenem… ez
nagyon csiklandós… - zihálta, s combját kissé szétnyitotta.
Ruhástól
feküdtem mellé az ágyba, csak a cipőmet
rúgtam le. Éreztem, ahogy altestem megtelik vérrel. Szerettem volna Carinának feszülni, de türtőztettem
magam, meg ne rettenjen ágaskodó férfiasságomtól.
Tovább simogattam, miközben halkan meséltem neki.
-
„(…) Ímé szép vagy, én mátkám, ímé szép
vagy, a te szemeid galambok a te fátyolod mögött. - Csókot leheltem Carina szemeire, s
ahogy a történetben haladtam, úgy fedeztem föl testének legzamatosabb
szegleteit. - Mint a karmazsin cérna, a
te ajkaid, és a te beszéded kedves (...) A te két emlőd olyan, mint két vadkecske, egy zergének kettős fia, a melyek a liliomok közt
legelnek…” – Itt eltolta
a fejemet keblétől, s megkérdezte:
-
Ki
írta ezt?
-
Az
Isten, kicsim… „Megsebesítetted az én
szívemet, én húgom, jegyesem, megsebesítetted az én szívemet a te szemeidnek
egy tekintésével! Mely igen szépek a te szerelmeid, én húgom, jegyesem! Mely
igen jók a te szerelmeid! Jobbak a bornál, és a te keneteidnek illatja minden fűszerszámnál! Színmézet csepegnek a te ajkaid, én jegyesem, méz és tej van a te nyelved alatt,
és a te ruháidnak illatja, mint a Libánusnak illatja…” – Az ajkait kóstolgattam, ittam,
kortyoltam a lélegzetét, s ujjaimmal a köldöke környékén kalandoztam.
-
Az
isten nem ír szerelmes történeteket… a papa sokat olvasott fel nekem a
Bibliából, tudom…
-
„Olyan, mint a berekesztett kert az én
húgom, jegyesem! mint a befoglaltatott forrás, bepecsételt kútfő! – Ujjamat ismét ölének szirmai közé csúsztattam, s arcomat
hasára hajtva, hallgattam ártatlanul, őszinte
sóhajait, nyögdécselését.
- Kerteknek forrása, élő vizeknek kútfeje, melyek folynak a Libánusról. – Belekóstoltam köldökébe, csókokkal
halmoztam el alatta a pelyhes, bársonyos kis dombocskát. - Serkenj fel északi szél, és jőjj
el déli
szél,
fújj
az én
kertemre, folyjanak annak drága
illatú szerszámai, jőjjön el az én szerelmesem az ő kertébe,
és egye annak drágalátos gyümölcsét…”
-
Ez
hazugság…. óóh, istenem, Rajmund úrfi… mit művel…
maga megcsókolt ott lent? – zihálta, mialatt mindkét kezével a hajamban
játszadozott. - Ilyen nincs is… a Bibliában, ezt most találta ki… Ó, Istenkém!
-
Nem
én! – kacagtam fel, s nyelvem hegyével tovább kényeztettem liliomának ágaskodó
bibéjét.
-
De
igen…. a papa…. a papa… a papaaah.. akkor miért nem olvasta…. sosem? – Carina
levegőért
kapkodott, hajamat már nem túrta, de két kézzel kapaszkodott belé.
-
Ki
tudja? – mondtam tűnődve, és felkönyököltem. Egyik tenyeremet
a köldöke alá, a másikat lángoló ölére fektettem, s megkeresetem a szűk nyílást, amely a még a legtisztább ártatlanság fátylán
is nyílik. - „Bementem az én kertembe, én
húgom, jegyesem – suttogtam, midőn
becsúsztattam
ujjamat a feszes kis résen.
Carina kéjesen felnyögött, s megemelte a csípőjét
- , szedem az én mirhámat, az én
balzsamommal, eszem az én lépesmézemet az én mézemmel, iszom az én boromat az
én tejemmel. (…) – Ismét megcsókoltam ölét, mialatt ujjam gyengéd, hosszú
mozdulataival kényeztettem. - Nyisd meg
nékem, én húgom, én mátkám, én galambom, én tökéletesem; mert az én fejem
megrakodott harmattal, az én hajam az éjszakának harmatjával! Én az én
szerelmesemé vagyok, és az én szerelmesem enyim, a ki a liliomok közt legeltet.
– Carina combjai ekkor megremegtek.
-
Rajmund…
- nyüszögött gyönyörtől
aléltan.
-
Tessék,
kicsim – mondtam, s lassan kihúztam az ujjamat. Carina megfogta a csuklómat, és
duzzadó, öléhez szorította a kezemet, alatta csípőjét
ringatta.
-
Rajmund…
azt hiszem… Istenem, Rajmund akarom… A tied akarok lenni most azonnal! – és nem
kis meglepetésemre megmarkolt a nadrágon keresztül.
Belőlem is fölszakadt a nyögés, rángatni kezdtem
magamról a mellényt és az inget. Amikor a sliccem beakadt egy végtelenségnek
tetsző pillanatig, azt
hittem felrobbanok, annyira kívántam a kislányt! Hatalmas sóhaj tört föl
mellkasomból, midőn meredező férfiasságom végre kiszabadult nadrágom
fogságából. Carinára hengeredtem, és forró, nedves öléhez dörzsölődtem. Carina összerezzent, ahogy
megérezte keménységemet a combjai között, de aztán engedelmesen a derekamra
kulcsolta a lábát.
Mindketten
remegtünk a vágytól.
-
Fájni
fog? – suttogta.
-
Igen,
szerelmem... – Nem akartam hazudni neki, amitől megijedt és
kissé elhúzódott tőlem. - De nem lesz
semmi baj, vigyázni fogok rád, csak bízz bennem, kicsi bogaram, nagyon
szeretlek - simogattam meg az arcát. – „A
te csípőd
hajlásai
olyanok, mint a kösöntyűk, mesteri kezeknek míve. A te köldököd, mint a
kerekded csésze, nem szűkölködik nedvesség nélkül (…) A te két emlőd, mint két
őzike, a vadkecskének kettős fiai. A te nyakad, mint az
elefántcsontból csinált torony; a te szemeid, mint a Hesbonbeli halastók, a sok
népű
kapunál. Mely igen szép vagy és mely kedves, oh
szerelem, a gyönyörűségek közt!”
Belecsókoltam
a nyakába, a fülébe, férfiasságommal föl-le simogattam odalent, a szirmai közt.
Carina idővel ismét ellazult, szélesebbre tárta a lábát, s
kíváncsi kezével bátortalanul még meg is érintett, simogatott.
-
„No, én szerelmesem, menjünk ki a mezőre, háljunk
a falukban – Elvettem
ágyékomtól a kezét, s lecsókoltam ujjairól saját virágának nektárját. - Felkelvén menjünk a szőlőkbe,
lássuk
meg, ha fakad-é
a szőlő, ha kinyílott-é virágja, ha virágzanak-é a gránátalmafák: ott közlöm az én szerelmimet veled...” - Carina ekkor gyönyörében hangosan
felnyögött, combjait még szélesebbre tárta, csípőjét
pedig követelőn felemelte. Én abban a pillanatban
nekifeszültem....
Éleset
sikkantott, midőn átszakítottam
ártatlanságát és belényomultam. Próbált lelökni magáról, kifordulni alólam, de
én szorosan tartottam - mélyen voltam benne, amennyire csak lehetett -,
öleltem, csókoltam, a fejét simogattam. Eleinte fájdalomtól és félelemtől elkerekedett szemekkel, elképedve
nézett rám... Megtehettem volna, hogy megdelejezem,
s akkor nem érez fájdalmat, de nem akartam becsapni…
-
Megesküdtem,
hogy boldoggá teszlek – leheltem a nyakába, s finoman mozogni kezdtem rajta.
Tovább folytattam Salamon énekét is,
s olykor bele-belekóstóltam ajkaiba, fülének kelyhébe, ujjaimat újra meg újra
végigfuttattam hamvas combján, a dereka ívén, keblein. – „Ez a te termeted hasonló a pálmafához, és a te emlőid a szőlőgerézdekhez.
Azt mondám: felhágok a pálmafára, megfogom annak ágait: és lesznek a te emlőid, mint a szőlőnek
gerézdei,
és a te orrodnak illatja,
mint az almának.
És a te ínyed, mint a legjobb bor, melyet szerelmesem kedvére szürcsöl, mely
szóra nyitja az alvók ajkait (…) Én az én szerelmesemé vagyok, és engem kiván ő!” – Mire befejeztem a strófát, Carina már kapkodta a levegőt.
-
Érzed
már, mennyire szeretlek, drága kicsi lány?
-
Érzem,
ó, istenem! – kiáltott fel gyönyörében, s hegyes kis körmei a hátamba martak,
amikor gyorsítottam a tempón. - Óh, Rajmund, ezt hogy csinálod, aaaaaah… - fúlt
egy elnyújtott nyögésbe a kiáltása, s derekamra font combjai megremegtek.
-
Úgy,
hogy nagyon szeretlek…
Aztán
nem beszéltünk többet, Carina, átkarolta a nyakamat, és végig tekintetemen
csüngött szerelemtől ragyogó szemeivel. Hol nyögdécselt, hol
sóhajtozott, olykor sikoltozott és a Krisztushoz imádkozott a legnaivabb őszinteséggel… Minden molekulájával szerelmes volt
belém - és szerelmes volt a szerelmünkbe -, s úgy ragyogott, ahogy még ragyogni
senkit sem láttam. Hatalmas lángoló fénygömbbé olvadtunk mi ketten, ő
az enyém volt, s én az övé. Egy test, egy lélek voltunk, az újra egyesülő
Hermész és Afrodité voltunk. Egy áldott pillanatra egészén megszűntünk létezni,
testünk feloldódott a boldogságban, s csak ártatlan tiszta fényesség voltunk,
lüktetve izzó fényplazma, melyből az angyalok glóriáját is kovácsolják… A beteljesülés
pillanatában hallottam távoli, elnyújtott kiáltásomat, s a ragyogáson keresztül
Carina a sosem tapasztalt gyönyörtől megbabonázva
meredt a szemembe, szája kiáltásra nyílt, de sikolya a torkára forrt. Még egyet
löktem csípőmmel, s végre felszakadt mellkasából a
világ legártatlanabb és leggyönyörűbb kéjsikolya. Teste megfeszült, újra és újra összerándult,
lüktetett ágyékom körül, mint a mellkasból kiugrani készülő
szív; körmei vért fakasztottak vállamból, s
Carina egész testében rázkódott…
Haja
ziláltan tapadt gyöngyöző homlokára, csodálkozó szemeiben könnyek
reszkettek, s gördültek le kipirult arcán a párnára.
-
Senkit
nem láttam még ilyen gyönyörűen beteljesülni – simítottam ki egy tincset a még
mindig össze-összeránduló lány homlokából.
Amikor
testének lüktetése végleg alábbhagyott, lecsókoltam boldogságának könnyeit a
szeméből, aztán lassan visszahúzódtam
öléből, és lefordultam róla. Ekkor nyögött még
egy utolsót, majd oldalvást fordulva kézzel-lábbal átkarolt, és a mellkasomra
hajtotta a fejét. Pihegett a kimerültségtől és az átélt mámortól. Átkaroltam én is, és
nem láthatta, ahogy fogaimmal vért fakasztok középső
ujjam hegyéből. Tenyeremet az ölére fektettem, s vérző
ujjamat duzzadt szirmai közé csúsztattam. Carina nem ellenkezett, mindössze
arcát a mellkasomhoz dörgölte, kis kezét a kezemre tette odalent, és motyogott
valamit, hogy így akar maradni velem örökre, és soha ne hagyjam el…
-
„Mindenestől
szép
vagy, én
mátkám, és semmi szeplő nincs benned” – súgtam a fülébe, majd megcsókoltam a
homlokát, és addig simogattam elpilledt kis testét, míg rá nem ereszkedett az
álom.
Kezemmel
a combjai között aludt el, s én még egy ideig mellette maradtam. A seb már rég
összezárult ujjamon, midőn elvettem ölétől;
ölétől, amely eddigre éppen olyan érintetlen
volt, mint találkozásunk előtt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése