Carina másnap úgy döntött, neki bizony elege van
a kunyhóból, és visszamegy Londonba. William hiába próbálta észérvekkel
lebeszélni az elhatározásáról, a lány hajthatatlannak bizonyult.
- De Úrnőm, önt nagy erőkkel keresik a
csendőrök…
- Nem érdekel!
- Én ezt tiszteletben tartom, de gondoljon csak
bele abba, mi lenne akkor, ha velem együtt találnának.
- Majd… azt mondom, összetévesztettek minket
mással! Tudok franciául, és elhitetem a csendőrökkel, hogy mi Franciaországból
jöttünk, hogy megismerjük London nevezetességeit!
- Furfangos, viszont ha mégis kiderül, hogy mi
együtt bujkálunk, annak beláthatatlan következményei lehetnek.
- Semmilyen következményei nem lesznek! Én
grófkisasszony vagyok, és egy grófkisasszony azt csinál, amit akar!
- De…
- Nem tűrök ellentmondást! Most pedig fésüld meg
a hajamat! – dobta hátra derékig érő, egyenes tincseit, miután lesimította a
szoknyáját, és leült a kanapéra.
- Nem szeretnék gorombának tűnni, de attól
tartok, ez nem szerepel a munkaköri leírásomban.
- De az engedelmesség igen!
- Nos, rendben, de félek, húzni fogom a haját.
William leült Carina mellé, miután előkerítette
Úrnője drágakő-berakásos elefántcsontfésűjét. Egészen óvatosan fésülni kezdte,
ám Carina felszisszent.
- Áú! Ez fáj! Húzod!
- Roppantul sajnálom, nem akartam fájdalmat
okozni önnek. Épp ezért vonakodtam teljesíteni a kérését, mert féltem, hogy ez
lesz a vége.
- De én kócos hajjal nem mutatkozhatok
Londonban! És te vagy az egyetlen, akit megkérhetek erre.
- Attól tartok, kénytelen lesz egyedül
megfésülködni – adta a kezébe a fésűt.
Carina sunyin elmosolyodott, megfordult, és egy
mozdulattal előrefésülte William haját. Mulatságosnak találta a látványt, és
felkacagott.
- Na, de Úrnőm! – lapogatta vissza a férfi a
tincseit. – Ez a bosszú? – mosolygott.
- Én grófkisasszony vagyok, te pedig a
komornyikom, és ha nem teljesíted a kívánságaimat, azért bosszú jár – tette
hozzá Carina még mindig vigyorogva, majd elkezdte fésülni a haját.
- Milyen szívtelen! Bele sem merek gondolni
abba, milyen büntetést kapnék akkor, ha véletlenül kitépném egy hajszálát! –
kacagott.
Celestina ekkor felugrott Carina ölébe, és
összegömbölyödött.
- Úgy látom, a macskája nagyon szereti önt.
- Óó, igen! Megfésülöm!
- Úrnőm, ez nem biztos, hogy olyan jó ötlet…
Az állat, amint Carina végighúzta a fésűt a
hófehér bundáján, dühösen fújt egyet, és megkarmolta a lányt. Leugrott az
öléből, és sértődötten elkezdte nyalogatni a bundáját.
- Áú! Áú! Megkarmolt! Celestina megkarmolt!
- Én mondtam, hogy nem jó ötlet... – csóválta
meg a fejét a férfi. – No, nézzük – fogta meg Carina kezét. A kézfejét egy
hosszú, vörös csík szelte át, amiből szivárgott a vér.
- Nem szeret! Celestina nem szeret! Bántott
engem! – panaszolta kényeskedve.
- Ugyan, Úrnőm, ez nem igaz. Celestina szereti
önt, ezért ugrott fel az ölébe. Valószínűleg meghúzta a szőrét. Egy pillanat –
állt fel. Kezében kötszerrel és jóddal teli üveggel tért vissza. Miután ellátta
a lány sebét, így szólt:
- Gondolkoztam az óhaján, miszerint vissza akar
menni Londonba.
- Nagyon szeretném…!
- Igen, tudom, hogy nagyon szeretné. Azonban azt
ön is beláthatja, hogy nem bérelhetünk lakást a fővárosban. De arra gondoltam,
hogy esetleg eltölthetnénk egy napot Londonban, amennyiben hajlandó lesz
meghozni bizonyos áldozatokat.
- Milyen „áldozatra” célzol?
- Mivel önt keresik nagy erőkkel a csendőrök,
megeshet, hogy felismerik. Nem mutatkozhat nyilvánosan ezekben a drága
ruhákban.
- De akkor mit húzzak fel?
- Ha odaadja az egyik olyan ruháját, amit nem
sajnál, én engedelmével átalakítom.
- Szó sem lehet róla! Nem egyezem bele, hogy
tönkretedd az én gyönyörű holmijaimat! Francia és olasz ruhakészítő-mesterek
tervezték őket, és egyenesen…
- Akar Londonba menni, vagy sem? – vágott a
szavába William kissé türelmetlenül. Carina elhallgatott, és megszeppenten
nézett a férfira.
- Igen.
- Tudom jól, hogy nincs ínyére, hogy átalakítsam
az ön remekbe szabott ruhakölteményit, de az embereknek olykor áldozatokat kell
hoznia a céljai elérése érdekében. Nagyon is tisztában vagyok azzal, milyen
nehéz lemondani olyan dolgokról, amik kedvesek az ember szívének.
- Hát rendben – sóhajtott fel Carina
beletörődően, de kissé kelletlenül. – Megengedem, hogy átalakítsd.
Carina előszedte a szekrényből az egyik
rózsaszín, egyberészes krinolinos ruháját, amit fodrok, csipkék és szalagok
díszítettek.
Williamnek legalább fél órájába telt, amíg
lebontotta őket, eközben Carina olyan elkínzott arcot vágott, mintha őt
nyúznák.
- Íme – mutatta fel a végeredményt. A ruháról
helyenként cérnaszálak lógtak, és így, minden cicoma nélkül közönségesnek tűnt
a hajdanvolt ruhaköltemény. – Borzasztóan sajnálom, hogy ezt kellett tennem,
nekem sem okozott örömöt. De igazán büszke vagyok önre, hogy belátta a
szavaimat, és úrihölgyhöz méltón tűrte a ruháján végzett csonkítást. Most
megyek, és átöltözöm, javaslom, tegyen ön is így.
Carina ottmaradt a szobában átöltözni, amíg
William a mosdóban tette ugyanezt. Miután végzett a művelettel, nem mert
belenézni a tükörbe, de gyanította, úgy fest, akár egy egyszerű közember.
- Végzett, Úrnőm? – szólt ki a mosdóból William.
- Igen.
A férfi, amint belépett a szobába, Carina vetett
rá egy felszínes pillantást. William elnyűtt, kopott kabátot, keménykalapot és
drapp színű szövetnadrágot viselt.
- Nem túl elegáns – fintorgott a lány.
- Épp ez volt a célom. El kell vegyülni a
tömegben, kerülni kell a feltűnést. Oh, és ha bárki kérdezi, testvérek vagyunk.
- Testvérek?
- Lehet akár a kedvesem is, de ezt nem mertem
felajánlani.
- Legyünk inkább testvérek – pirult el a lány.
- Igen, jobb lesz így. Jöjjön – indult el
William, és Carina követte.
Amint odaértek Londonba vonattal, az első utuk
egy ékszeres boltba vezetett. Carina a kirakatban meglátott egy apró, vörös
kövekből kirakott, rózsa alakú medált, és meg sem várva William reakcióját,
belibbent az üzletbe. A férfi kénytelen-kelletlen követte.
- Jó napot kívánok, miben segíthetek? – köszönt
rájuk a pult mögött álló, negyvenes évei elején járó, szakállas eladó.
- Ezt
szeretném – mutatott rá Carina az ékszerre a kirakatban. – Csomagolja.
Az eladó biccentett, és elvette az ékszert.
William odalépett Úrnőjéhez, és diszkréten odasúgta neki:
- Röstellem magam, de nincs ennyi pénz nálam. Válasszon
valami olcsóbbat.
- De nekem ez kell!
- Emlékszik, mit mondtam a lemondásról?
- Igen, de… - bizonytalanodott el Carina. - Hát
jó… Meggondoltam magam! Mégsem kell – szólt oda kelletlenül az eladónak, akinek
a keze megállt a mozdulatban.
- Igen bő a kínálat, nézzen körbe nyugodtan, és
válasszon!
- Nem kell semmi! Menjünk, William! – karolt
bele a férfiba. – Viszontlátásra!
- További szép napot! – köszönt el az eladó.
Kint Carina, miután eltávolodtak az üzlettől,
dühösen toppantott a lábával, és megtorpant.
- Hogy hozhattál engem ilyen kellemetlen
helyzetbe?! – nézett haragosan a férfira.
- Mélyen sajnálom, de mint említettem, nincs
nálam ennyi pénz. Tudja, az ember nem kaphat meg sajnos mindent, amire vágyik.
- De én grófki… – kezdett bele, de William a
szája elé tette a mutatóujját.
- Még egy grófkisasszony sem.
~~*~~
- William, elfáradtam! Le akarok ülni!
- Természetesen, keresünk egy padot. Javaslom,
menjünk be a Hyde parkba, úgyis itt van a közelben.
- Komornyik létedre igen jól ismered Londont –
nézett rá gyanakodva.
- Talán előírja az etikett, hogy egy komornyik
ne ismerje hazája fővárosát?
- Nem, de…
William csak somolygott, amire Carina
megcsóválta a fejét.
- Borzasztó vagy!
William nem szólt semmit, csendben, nyugodt
léptekkel haladtak egymás mellett. Pár perc múlva a kis macskaköves, ódon
házakkal körülvett utcáról odaértek a parkba. Az út kavicsokkal volt felszórva,
és magas fák illetve virágágyások szegélyezték. A zöld szőnyegként elterülő
gyepen emberek kártyáztak, piknikeztek, vagy épp kutyájukkal játszottak. Egy
verkli szólt valahonnan, és a szellő péksütemények illatát hozta magával,
amitől összefutott a nyál Carina szájában.
- Éhes vagyok – közölte a lány, miután helyet
foglaltak egy padon.
- Csomagoltam némi élelmet. Remélem, ízleni fog.
William előszedett a bőr oldaltáskájából egy
vászonszalvétába csomagolt szendvicset, és átnyújtotta Carinának. A lány
kibontotta, és belenézett a két kenyér közé.
- Sajt és zöldségek? Hol marad a hús?
- Pardon, ez az enyém. Tessék – szedett elő a
táskájából egy másik szendvicset.
- Te nem eszel húst?
- Ha tehetem, kerülöm.
- De miért? – vonta fel Carina a szemöldökét, és
beleharapott az ételbe.
- Inkább nem kezdem el részletezni, hogyan kerül
a hús a tányérra.
Carina elsápadt, és pár rágás után nagy nehezen
lenyelte a falatot.
- Mégsem vagyok éhes – tette le maga mellé a
szendvicset.
- Sajnálom, nem akartam elvenni az étvágyát.
- Ugye a macskákat nem ölik meg a húsukért? –
kérdezte Carina riadtan.
- Nos, bizonyos kultúrákban…
- Óh, ne! Celestina! – sírta el Carina
váratlanul magát. – Az én drága cicám! Celestina! - A
lánynak csak úgy záporoztak a könnyei, és vállát hevesen rázta a zokogás.
- Jaj, Úrnőm – ölelte át William szorosan. – Ne
sírjon. A macskája a lehető legnagyobb biztonságban van, és senki nem fogja
megenni.
- Ez… biztos? – kérdezte szipogva.
- Igen, biztos. Nyugodjon meg, Celestinát nem
fenyegeti semmilyen veszély.
William lágyan letörölte a lány könnyeit, amire
Carina abbahagyta a hüppögést, és felnézett a férfira szomorú tekintettel. A
sírástól a szemei még nagyobbnak és kékebbnek tűntek. A férfi lejjebb
csúsztatta az ujjait, majd begörbítette őket, és megcirógatta Carina nedves
arcát.
- Ohh… – nyílt el az ajka a lánynak a gyengéd
érintéstől, és lesütötte a szemét. Hosszú szempilláin kövér könnycsepp ült, ami
ráhullott a férfi kézfejére.
- Nahát, Úrnőm! Nem hittem volna, hogy így a
szívén viseli az állatok sorsát – nézett rá tűnődve, miután elvette a kezét. -
Önnek mindennap sikerül meglepnie engem!
Carina nem felelt semmit, de pár perc hallgatás
után így szólt:
- Voltál már szerelmes? – kérdezte. Nem gondolta
végig, csak úgy kibukott belőle.
William meglepettnek tűnt – szemöldöke
felszaladt egy pillanatra, de rögtön felelt:
- Azt hiszem. Egyszer.
- Értem – felelte jegesen.
- Fiatal voltam, és ostoba. A hölgy elvarázsolt
bájos modorával, lényével, de ahogy megismertem, rá kellett, hogy jöjjek,
mindez csak a felszín, és belül ő épp az ellenkezője.
- Meddig tartott a románc?
William könnyedén felnevetett.
- Meddig? Még mielőtt bármi is elkezdődhetett
volna, ráébredtem a valódi természetére, amiből inkább nem kértem. Egyszóval
kiábrándultam belőle.
- Szerencse – sóhajtott fel Carina
megkönnyebbülten. - Úgy értem… - kapta a szája elé a kezét.
- Tudja, szerintem semmi nem történik ok nélkül.
Ennek így kellett lennie – zárta le a beszélgetést a férfi, és felállt. -
Amondó vagyok, induljunk tovább – nyújtotta Úrnője felé a kezét, amit Carina
óvatosan megfogott egy pillanatra, és felállt.
Kora estefelé jár már az idő, de még nem
kapcsolták fel a gázlámpákat. Egy szűk utcácskán haladtak, és valahonnan a
közelből ének és mulatozás hangjai csendültek.
- Nézzük meg! – karolt bele Carina Williambe.
Hamarosan odaértek a hangok forrásához – egy
alacsony, stukkókkal díszített épületből – egy bárból – szűrődtek ki.
Kovácsoltvas ajtaján egy papír függött, az alábbi felirattal: „Ma este hét órától énekverseny! A nyertes
rendkívüli nyereményben részesül!”
- William! Hány óra?
- Hét óra múlt huszonhárom perccel, kisasszony –
nézett rá a karórájára.
- Épp időben vagyunk! Gyere! – mondta lelkesen,
és jószerével beráncigálta Williamet a bárba.
A kerek, tágas teremben szintén kerek, faragott
asztaloknál elegáns öltözetű emberek ültek, és elragadtatottan hallgatták a kis
emelvényen álló hölgy énekét. A falon színes festmények függtek, és nagyra nőtt
növények álltak a fal mellett. A világítást két hatalmas kristálycsillár
szolgáltatta, így a terem fényárban úszott. Balra tőlük a pult állt, jobbra
pedig egy kissé ütött-kopott zongora.
Amikor beléptek a helyiségbe, egy inas
odasietett hozzájuk, és átvette William táskáját és kalapját, amiket egy
fogasra akasztott. A zongora szomszédságában volt még egy üres, fehér abrosszal
leterített asztal, ahová leültette őket. Körülbelül egy perc múlva visszatért,
és egy itallapot tett le eléjük. William Carinával szemben ült, a kis
rögtönzött színpadnak háttal, ezért odahúzta Úrnője mellé a székét, hogy ne
csak halljon, lásson is valamit az előadásból.
- Nekem sokkal szebb a hangom – jelentette ki
Carina egy megvető fintor kíséretében.
- Ebben nem kételkedem, habár még nem hallottam
énekelni.
- Mrs. Gilbertet hallhatták, köszönjük az
előadását – jelent meg egy öltönyös, elegáns férfi a „színpadon”, miután a
hölgy befejezte az éneket. – Nos, ki lesz a következő? – tekintett körbe a
termen, de senki nem jelentkezett.
- Úrnőm, itt a lehetőség, hogy bizonyítson! –
súgta oda William. – Vagy tán elment a bátorsága?
- Nem ment el! – felelte Carina dacosan, és
felállt.
Lendületes léptekkel odament a színpadra, de
amikor körbenézett, és meglátta, milyen sokan tartózkodnak a teremben,
magabiztossága egy pillanat alatt szertefoszlott. Az emberek tekintete
rászegeződött, és kíváncsian, várakozón nézték őt. Legszívesebben elrohant
volna, de földbe gyökerezett a lába.
- Hogy hívják? – súgta oda neki a férfi, aki
mellette állt.
- Öhm… Ca… Monica… Gra… Cuttleberry – dadogott.
- Pardon, elismételné még egyszer?
- Estella Havisham! – vágta rá Carina hirtelen.
Ez volt az első női név, ami eszébe jutott, maga sem értette, miért, mivel jó
egy éve olvasott Dickens-t.
A férfi kérdőn nézett rá, de azért
felkonferálta:
- Köszöntsék szeretettel Estella Havisham
kisasszonyt!
Többen halkan felnevettek, amire Carina zavarba
jött.
- Mit fog előadni?
- Azt… még nem tudom.
- Ejnye, kisasszony! – csóválta meg a fejét. -
Tudja, mit? Javaslok önnek egy dalt. Mit szólna a scarborough-i vásárhoz?
- Ó, azt nagyon szeretem!
- Hát rajta! Öné a színpad! – tárta szét a
karját a férfi, és a fal mellé állt.
Carina egy futó pillantást vetett a teremben
összegyűltekre, akik árgus szemmel figyelték. A bejárati ajtót kereste
tekintetével, és komolyan fontolgatta, hogy kiszalad rajta. De valahogy úrrá
lett félelmén, miután vett három nagy levegőt. William adta neki ezt a
tanácsot, miszerint lélegezzen mélyeket, ha úgy érzi, menten elszakad a cérna.
Lehunyta a szemét, hogy kizárja a külvilágot,
majd belekezdett vékonyka, reszkető hangon a dalba:
„A Scarborough-i vásárba tartasz?
Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű
Emlékeztesd rám, ki ott élt egykoron
Ő volt valaha az én igaz szerelmem.”
„Mondd néki, hogy készítsen gyolcs-inget nekem
Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű
De egyetlen varrás, vagy tűöltés nélkül ám!
És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.
Mondd néki, találjon rám a messzi földeken
Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű
Valahol a sós víz, s a tengerpart között
És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.
Mondd néki, hogy szakítson, tépjen nekem
Petrezselymet, zsályát, rozmaringot és kakukkfüvet
És gyűjtse csokorba tengerparti haraszttal
És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.
Mondd néki, hogy adja rá az inget bátor testemre
Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű
Hadd nyugodjam méltósággal a hullámsírban
És akkor ő lesz megint az igaz szerelmem.” *
Ahogy
a dal végére ért, teljes tíz másodpercig síri csend honolt. Csak nézte a
döbbent arcokat, és nem tudta eldönteni, ez vajon jót vagy rosszat jelent. El
akart szaladni, de nem bírt megmoccanni sem. Amikor úgy érezte, menten
elpattannak az idegei, az emberek hangos üdvrivalgásban és tapsviharban törtek
ki. Sokan felállva tapsolták, köztük William, akinek sugárzott az arca a
büszkeségtől.
A férfi, aki eddig a fal
mellett állt, odament hozzá, és így szólt:
- Bravó, bravó! Azt hiszem, megvan
a nyertes! Gratulálok, kisasszony!
- Mi? Hogy micsoda? Én... én meg…
megnyertem? – tátogott Carina döbbenten.
- Igen, kisasszony, ön nyert! Ilyen
gyönyörű hangot még életemben nem hallottam! Fogadja legmélyebb elismerésemet
és hódolatomat! – csókolta meg a kezét. – És ím, a nyereménye! - nyújtott át
neki egy kis piros masnival átkötött csomagocskát. Carina kíváncsian kibontotta
– egy igazgyöngysor-nyakláncot rejtett magában.
A lány el sem merte hinni, hogy
mindez vele történik. Teljesen megszeppent és meghatódott az elismeréstől, és
forgott vele a világ. Úgy érezte magát, mint aki egy álomba csöppent.
Olyannyira túlcsordultak benne az érzések, hogy elsírta magát. A kezébe temette
az arcát, és elfordult, hogy a tömeg ne lássa a könnyeit.
Ekkor valaki átkarolta a vállát, és
levezette a színpadról. Amikor ránézett az illetőre, és rájött, hogy William
az, hevesen átölelte.
- Oh, Úrnőm… Miért sír? Hisz
csodálatos volt. Szavakban ki sem tudom fejezni, milyen mélyen meghatott az
előadása – szorította magához a lányt.
- Megnyertem… Megnyertem… Oh,
William! – nézett fel Carina csillogó szemmel a férfira, akinek elállt a
lélegzete. Elvesztek egymás tekintetében, hirtelen megszűnt számukra a
külvilág.
- Még sohasem láttam Úrnőmet ilyen
boldognak. Szinte ragyog – cirógatta meg kedveskedve a lány rózsás arcát. -
Jöjjön, a vendégem.
Elindultak, hogy keressenek
maguknak szabad helyet, ám ekkor egy jólöltözött fiatalember odalépett
hozzájuk. Frakkot és sötétzöld nadrágot viselt, barna haja vállára omlott,
szeme zölden csillogott. Mélyen meghajolt, és így szólt:
- Hadd mutatkozzam be! Alexander
Hovellnek hívnak. Elnézést, hogy így ismeretlenül idelépek önökhöz, de
kisasszony, az ön angyali hangja egyszerűen elbűvölt! Szeretném kifejezi
gratulációmat és hódolatomat! – csókolta meg a lány kezét. – Esetleg lenne
kedvük csatlakozni hozzánk? – biccentett a fejével egy négyfős társaság felé,
akik épp harsányan nevettek valamin. – Természetesen a vendégeim.
- Igazán köszönjük a meghívást, de
tisztelettel el ke… - kezdett bele William, de Carina a szavába vágott:
- Nagyon hízelgő, és természetesen
örömmel csatlakozunk!
A férfi odavezette őket a csak
fiatal férfiakból álló társasághoz, akik egyenként bemutatkoztak nekik, és
kifejezték gratulációjukat. Carina csak kettejük nevét tudta megjegyezni
Alexanderén kívül– az egyiket Robertnek, másikat Ronaldnak hívták. Az övükét is
csak azért jegyezte meg, mert ikrek voltak és a megszólalásig hasonlítottak
egymásra. Szőke, leomló fürtjeik és ragyogó kék szemük angyali megjelenést
kölcsönzött nekik.
A másik két ifjú egyaránt fekete
hajjal és barna szemmel rendelkezett. Alexander úrfi odatolt két széket, amire
leültek. Szűkösen ugyan, de elfértek a kerek asztal körül. A fehér abroszt
vörösborfoltok pettyezték, és az üres kristálypoharakból és heves gesztikulációjukból
ítélve az ifiurak ugyancsak illuminált állapotban lehettek.
- Meséljen magáról valamit,
kisasszony! – fordult felé Robert úrfi, aki mellette ült.
- Mit meséljek? – riadt meg kissé
Carina. „Nem fedhetem fel a kilétemet,
mert bajba kerülök!”
- Amit érdemesnek tart magáról
elmondani – kacsintott rá.
- Szeretek olvasni, énekelni,
táncolni, és szeretem Celestinát, az én gyönyörű macskámat! – nevetgélt
idegesen.
- Aki szereti az állatokat, rossz
ember nem lehet!
- Igen, igen, én nagyon szeretem!
Úgy hiányzik! De félek, ő nem szeret. Megkarmolt! – panaszolta.
- A macskák már csak ilyenek! –
nevetett fel a Robert úrfi, ahogy a többiek is. Egyedül William nem
csatlakozott, még csak el sem mosolyodott.
- A kedvese mindig ilyen hallgatag?
– kérdezte Alexander úrfi, aki szembeült velük.
- William nem a kedvesem, hanem a…
- kezdett bele, de komornyikja óvatosan rálépett a lábára. Carina szúrós
szemmel nézett rá.
- A kisasszony bátyja vagyok –
köszörülte meg a torkát.
- Ó! – mosolyodott el titokzatosan
a férfi. – Így már értem. Uram! – szólt oda az asztaluk mellett elhaladó
pincérnek.
- Szép estét kívánok! Mit
parancsolnak?
- Bátran válasszanak, amit csak
akarnak, a vendégeim! – ajánlotta fel nagylelkűen Alexander úrfi.
- Nem is tudom… - bizonytalanodott
el Carina.
- Ha megengedik, segítek a
választásban – szólt a pincér. - Bárunk specialitása a kékszőlőből készített,
több mint hat évig érlelt vörösbor, amelynek ízében, illatában szamócára
emlékeztető aromák fedezhetőek fel.
Carinának fogalma sem volt, miről
beszél, de azért rávágta, még mielőtt William megszólalhatott volna – látta
rajta ugyanis, hogy szóra akarja nyitni a száját – bizonyára azért, hogy
megakadályozza a rendelésben.
- Köszönöm, az tökéletes lesz.
Amint a pincér felírta a rendelést,
a többiek felé fordult:
- És önök?
A fiatalemberek is azt kérték, amit
Carina, kivéve Williamet, aki nem rendelt semmit. De végül, a társaság
unszolására beadta a derekát.
- Hogyha már ilyen hevesen és gálánsan
ajánlgatják, megkóstolom én is, habár nem kedvelem túlzottan az alkoholt. De
ragaszkodom hozzá, hogy én álljam az összeget.
Miután biztosították afelől, hogy
erről szó se lehet, beletörődően felsóhajtott.
- Hallották a legújabb hírt? –
kérdezte az egyik fekete hajú férfi, akinek Carina nem emlékezett a nevére.
Csak azt tudta, hogy „G” betűvel kezdődik.
- Halljuk, halljuk! – zengték
kórusban.
- Azt beszélik, az eltűnt
grófkisasszonyt megszöktette a komornyikja!
Ahogy ezt kimondta, Carina kis
híján szívrohamot kapott – kifutott az összes vér az arcából, és elkerekedett a
szeme.
- Mi a baj, kisasszony? Tán rosszul érzi magát? – kérdezte a „G”
kezdőbetűs fiatalember.
- Csak… csak mélyen megrendültem a
hírtől. Hisz ez botrányos! Egy grófkisasszony és a komornyikja! – nevetgélt
feszélyezetten.
- Valóban, ez hallatlan! – fűzte
hozzá William, akinek az arca nem árult el semmiféle érzelmet. – Bár én amondó
vagyok, nem szabad hinni a pletykáknak, noha minden pletykának van valami
alapja.
- Ez így igaz, de ez nem egyszerű
pletyka! Bizalmas és megbízható forrásból tudom.
Carina szívesen rákérdezett volna,
ki ez a „bizalmas” forrás, de azzal elárulta volna magukat.
- Épp azon tanakodtunk, kegyed
mennyire hasonlít Carina kisasszonyra. Mit is mondott, hogy hívják?
- Öhm… Estella… Ez a művésznevem!
- A húgom igazi neve valójában
Annabeth, de nem szereti, ha így szólítják.
Eközben a pincér meghozta az
italokat, amiket eléjük tett.
- Kedves egészségükre!
Carina beleszagolt a vörös
folyadékkal teli kristálypohárba, majd óvatosan beledugta a nyelve hegyét.
Kellemesen édesnek és fűszeresnek találta, ezért belekortyolt. Alig érezte
rajta az alkoholt, ezért majdnem egy kortyra lehúzta, mert roppantul szomjas
volt.
- Az igen! – csapta össze a
tenyerét Robert, és döbbenten nézett rá, ahogy a többiek is. Carina zavartan
kuncogott.
- Szomjas voltam – jelentette ki
szerényen.
- Azt meghiszem! – kacagott fel
Alexander, és odaintette újra a pincért.
- Még egy kört a kisasszonynak!
- Máris hozom! – hajolt meg a
férfi, és elsietett.
- Nem kéne többet innia – súgta oda
William a lánynak.
- Azt iszok és annyit, amennyit
akarok! – jelentette ki gőgösen, s hogy ezt bizonyítsa, részint dacból, részint
azért, mert már az az egy pohárka is a fejébe szállt – újra lehúzta egy kortyra
az italt, miután meghozta a pincér.
Egyszeriben olyan felszabadultnak
és könnyednek érezte magát, hogy legszívesebben körülölelte volna a világot.
Hirtelen elkezdett belőle ömleni a szó:
- Annyira hiányzik Celestina! Bár
itt lenne velem! Tegnap találtam sétálás közben. Papa nem engedi, hogy legyen
cicám, de engem nem érdekel! A bundája selymes és puha, és fehér, akár a hó! De
nem szereti, ha fésülik. Meg akartam fésülni, de megkarmolt!
- Igen, igen, ezt már említette –
bólintott Robert úrfi. – Napokban tűnődtem azon, miért van az, hogy a nők
inkább macska – míg a férfiak inkább kutyapártiak.
- És milyen következtetésre jutott?
– kérdezte a másik barna hajú férfi, akinek Carina szintén nem tudta a nevét.
- A nők sokkal szeszélyesebbek és
kiszámíthatatlanabbak, mint a férfiak, és ezért a macska jobban illik a
természetükhöz.
- Micsoda éleselméjű következtetés
– jegyezte meg kissé gúnyosan William, de a férfi nem érezte ki az élcet a
hangjából.
- Köszönöm elismerését! Tegnap
egész álló este ezen töprengtem.
Carina elnevette magát.
- Maga olyan szórakoztató!
- Ön pedig gyönyörű – simított
végig Robert a lány karján.
Carina csak kuncogott egyre
vörösödő fejjel.
-
Ó, én milyen ostoba voltam, hogy azt feltételeztem, ön Carina
kisasszony! Hisz ön kedves, bájos, és a modora egyszerűen elbűvölő!
- Miért, Carina kisasszony milyen?
– ijedt meg a lány, de próbálta lenyugtatni kalapáló szívét.
- Én csak hallomásból ismerem, de
állítólag amilyen gyönyörű, annyira gőgös és akaratos.
A lány úgy érezte, mint akinek kést
forgatnak meg a szívében. „Hát gőgösnek
és akaratosnak tartanak az emberek, és kibeszélnek a hátam mögött… Biztos
Daniel úrfi volt az! Egyszer még megkeserüli…”
- Mit szólna hozzá, ha megmutatnám
a műtermemet? Biztos vagyok benne, hogy tetszene – siklott a lány vállára a
keze. – Tudja, szabadidőmben szeretek festeni, és kegyednek igazán megkapó az
arca. Szívesen készítenék önről portrét.
- Ó, igen, igen! Az nagyon jó le…
- Ó, hogy szalad az idő! Már ilyen
késő lenne? – pillantott rá William a karórájára. – A húgom és én csupán tízig
kaptunk kimenőt, és már fél tíz múlott négy perccel, így engedelmükkel,
távozunk.
- Máris elmennek? – kérdezte Robert
csalódottan.
- Szívesen maradnánk, tényleg, de
sajnos mennünk kell. De önöknek további kellemes estét, és hálásan köszönjük a
meghívást! – biccentett William, és felállt. Carina felé nyújtotta a kezét, aki
megfogta, és nagy nehezen feltápászkodott a segítségével.
Az alkohol ugyancsak a fejébe
szállt, és egyfajta kellemes köd borult elméjére.
Miután az inas odaadta William
kalapját és táskáját, kiléptek a bárból.
- Csodálatosan érzem magam! –
kacagott Carina; máris elfeledkezett Robert úrfi megjegyzéséről.
- Az alkohol teszi. Nem lett volna
szabad ennyit innia!
- Nem érdekel! – szakította ki
magát Carina a férfi támogatásából, és széttárta a karjait. A csillagos ég felé
fordította tekintetét, és nevetve megpördült a tengelye körül. Lábai viszont
összeakadtak, és fenékre esett. Ezen úgy elkezdett kacagni, hogy még a könnye
is kicsordult. William a hóna alá nyúlt, és felsegítette.
- Attól tartok, ön csúnyán berúgott
– csóválta meg a fejét rosszallóan, majd átkarolta a vállát. – Jöjjön, itt van
a közelben egy fogadó.
Miután megérkeztek, William
felkísérte Úrnőjét a szobába. A kredencen egy gramofon állt, amit Carina rögtön
észrevett, és bekapcsolt.
- Táncolni akarok! – karolta át a
lány William nyakát, és testével nekisimult komornyikjának. A férfi enyhén
eltolta magától.
- Ez nem biztos, hogy olyan jó
ötlet ebben az állapotban…
- Hát elutasítanád Úrnődet? Azért,
mert ittam, nem felejtettem el táncolni! – vihogott Carina.
- Legyen hát Úrnőm kívánsága
szerint – ölelte át a lány vékony derekát, és megfogta a kezét.
A gramofonból pörgős dallam szólt,
és ez Carinát még jobban fellelkesítette. Megpróbált a dal ütemére táncolni, és
ha William nem fogja, egészen biztosan elesik. Egy lágy, lassú dallam következett,
így ők is visszavettek a tempóból. Carina észrevétlenül és akaratlanul egyre
közelebb és közelebb húzódott Williamhez.
- Gyönyörű vagyok, ugye? Ugye
gyönyörűnek találsz? – nézett fel rá csillogó szemmel.
- Igen, Úrnőm. Annak – vallotta be
a férfi, amire Carina felkuncogott, és ráhajtotta a fejét a mellére. Jóleső
érzés árasztotta el; így akart maradni örökre.
- Olyan finom az illatod… - szagolt
bele a lány a férfi ingébe.
- Úrnőmé is – zárta karjába és mélán
mosolyogva bele-beletúrt a lány hajába. Játszadozott a tincseivel – ujjai köré
csavarta, majd lágyan végigsimított rajtuk. Nem bírta tovább.
- William, én… - kezdett bele
Carina. Keze lesiklott a férfi hátán, és gyengéden megnyomta ujjaival a
derekát.
- Mit szeretne mondani, Úrnőm?
- Énszerelmesvagyokbeléd – szaladt ki a száján, és csuklott egyet.
William megdermedt, és kissé
eltolta magától Carinát.
- Hogy… hogy mondta?
- Szeretlek – jelentette ki a lány
egyszerűen, minden kertelés nélkül, majd felkacagott, és megpördült a tengelye
körül. Azonban kibillent az egyensúlyából, és nekiesett Williamnek. A férfi
megbotlott, de még zuhanás közben reflexből magához ölelte a lányt.
Szerencséjük volt, és az ágy felfogta az esésüket. A lány rázuhant Williamre,
és egy pillanatra mélyen egymás szemébe néztek.
- Carina… - suttogta a férfi, majd
megragadta a lányt a vállánál fogva, és rálökte az ágyra. Ráfeküdt, hogy ő
legyen felül, és még mielőtt Carina egy szót is szólhatott volna, a két kezébe
vette az arcát. A lány arcán egyszerre ült izgalommal vegyes döbbenet és vágy –
egyrészt meghökkent a hevességén, másrészt mindennél jobban akarta a férfit.
William egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, szeméből eltűnt az
izzás, de azon nyomban megjelent újra, ahogy belenézett Carina szerelmes
tekintetébe.
- Kérem, bocsásson meg, Úrnőm… -
suttogta, azzal szenvedélyesen megcsókolta. A lány halkan felnyögött – egyrészt
a döbbenettől, másrészt attól az elemi érzéstől, ami átjárta.
Amikor a férfi nyelve átsiklott a
lány puha ajka közé, a lány átfonta a karjával a nyakát, és beletúrt a hajába a
tarkójánál. Carinának esze ágában sem volt tiltakozni, erre várt már hosszú idő
óta. Hevesen, ugyanakkor kissé esetlenül visszacsókolta, amire a férfi
megragadta a kezét, és ráfonta az ujjait az ujjaira. Carina még sohasem érzett
ekkora mérhetetlen boldogságot, és szíve olyan hevesen zakatolt, hogy azt
hitte, kiugrik a helyéről. Arca és teste felforrósodott, és remegett az
izgalomtól és vágytól. Földöntúli mámor járta át, William csókja a legszebb
álmait is felülmúlta. Egyszerre volt gyengéd és romantikus, de közben mindent
elsöprő és szenvedélyes.
Miután ajkaik elváltak egymástól,
hosszú pillanatig farkasszemet néztek. William tekintete valósággal lángolt,
ahogy Carináé is. Arcuk kipirult, szájuk enyhén elnyílt, és halkan pihegtek.
Ekkor William megrázta a fejt.
- Mit tettem… - szállt le a
lányról, és rémület suhant át az arcán.
Felült, és a kezébe temette a
fejét.
- Bocsásson meg, Carina… A… a
pillanat heve. De hiába mentegetőzök, tudom, nincs mentség… - markolt bele a hajába.
Hangjában kétségbeesés ült.
- De… de hiszen… - dadogott a lány,
nem értette, William miért mondja mindezeket. Hisz bevallotta neki, hogy
szereti.
- Legszívesebben most arcul köpném
magamat.
- De miért?
- Úrnőm, ön nincs józan
ítélőképességének a birtokában, és én ezt rútul kihasználtam. Fogalmam sincs,
mi ütött belém, még sohasem ragadtattam el ennyire magam. Jobb lesz, ha most
távozom – állt fel, azonban Carina a keze után nyúlt.
- Ne, ne! Ne menj el, kérlek! Ne
hagyj engem egyedül! – szólt könnyes szemmel. Úgy érezte, belebetegedne, ha
William magára hagyná.
- De kisasszony…
- Kérlek! – szorította meg a kezét.
Ajka megremegett, szemében könnyek ültek. William felsóhajtott.
- Isten lássa lelkem… Nem tudok
ellenállni Úrnőmnek… - ült le a lány mellé. Carina ráhajtotta a fejét a
vállára, amire a férfi átkarolta.
- Kisasszony, ugye tudja, hogy ez
nem helyes…?
- Nem érdekel… Nem érdekel többé,
mi helyes – monda, és macskamód összekucorodott az ágyon. Térdét felhúzta,
karjai lábán nyugodtak.
- Ölelj át, William! – nyöszörgött
vékony hangon.
- Ez… ez tényleg nem he…
- Ölelj át! – szólt még szívtépőbb
hangon. William lehúzta a cipőjét, és magához szorította a lányt.
- Jó éjt, Úrnőm – súgta a fülébe.
- Jó éjt, William – sóhajtott fel
Carina elégedetten, és lehunyta a szemét. Pár pillanat múlva mély álom
nehezedett pilláira.
~~*~~
Másnap reggel Carina, amikor
felkelt, mélységes döbbenettel konstatálta, hogy William mellette szuszog hason
fekve ruhástul,és rajta is utcai öltözék van. Megpróbált visszaemlékezni az
estére, de fogalma sem volt, mit csinált, és hogy hogy került ide. A fejébe
szörnyű fájdalom nyilallt, és kavargott a gyomra.
- William! – rázta meg enyhén a
férfit. – Magyarázatot követelek!
Komornyikja álmosan pislogott.
- Mi... mi történt?
- Én is ezt kérdezem! Mi történt?
Mi ez az egész?! Hogy kerültem ide?!
- Hát nem emlékszik?
- Nem! Csak… csak arra, hogy volt
valami énekverseny, amit megnyertem…
- Másra nem?
- Csak nagyon homályosan… - szólt
Carina kétségbeesetten és felült. – Te jó ég, mit műveltem…? – kapta a szája
elé a kezét, és közben nagyon remélte, hogy William nem azért fekszik mellette,
mert… - de nem merte folytatni gondolatmenetét.
* A scarborough-i vásár (Scarborough Fair) egy tradicionális angol ballada. Akit érdekel, az alábbi címen utánaolvashat, avagy ajánlom a dalt meghallgatásra :)
