Rajz :)

Kaptam egy új rajzot Willről és Carináról, szerintem irtó édes *-* :$ Holnap pedig hozom az új fejezetet :)

William naplója

Ez csak úgy kipattant a fejemből. William ezt írta volna a naplójába azután, miután távozott Úrnőjétől, ha írna naplót (ezt még nem döntöttem el, de akár :) )

Amikor távoztam Úrnőmtől, erőt vett rajtam a mindent elemésztő kétségbeesés. De próbáltam tartani magam legalább a szobámba vezető útig. Nem engedhettem szabadjára az érzelmeimet, mert félő volt, hogy valamelyik alkalmazott, vagy esetleg maga a ház ura meglát engem. De amint átléptem szobám küszöbét, és gondosan elreteszeltem az ajtót, eluralkodott rajtam a fájdalom. Dühös voltam magamra, végtelenül dühös. Ez az egész az én hibám, és ha nem utasítom vissza Úrnőmet, most a karjaimban tarthatnám. Milyen ostoba voltam!

Leroskadtam az ágyamra, és a kezembe temettem a fejem. Éreztem, ahogy a könnyeim kifolynak az ujjaim között. Nem szokásom sírni, egyáltalán nem, de ez túl sok volt most nekem. Úrnőm hallani se akar rólam, látni se kíván engem, mindezt azért, mert eltoltam magamtól. Végzetes hibát követtem el, és sincs szó rá, mennyire bánom. Ó, bár jóvátehetném...!

De amint Úrnőm elkezdte közelíteni a fejét, bevillant az előző éjszaka emléke, amikor oly rútul kihasználtam. Hirtelen nagyon elszégyelltem magam, és kínzott a lelkiismeretem. Noha mindennél jobban vágytam a csókjára, a szégyen és a józan eszem felülkerekedett. Bár azt tettem volna, amit a szívem diktál! De én makacsul, hidegfejjel cselekedtem, és most Carina gyűlöl. Nem hibáztatom. Én is gyűlölöm magamat. Tudom jól, hogy Úrnőmnek mekkora hihetetlen bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy megtegye ezt a lépést. Még mindig kísértenek a szavai, amiket akkor mondott nekem. Eldobta az önbecsülését, büszkeségét, mindenét, és én csak úgy eltaszítottam magamtól. De legjobban nem is a szavai, hanem a végtelenül szomorú, csalódott arca fájt nekem. Az én szívem is majd’ megszakadt, de Úrnőm valószínűleg még nagyobb fájdalmat élt át.

Most én is megtapasztaltam, amit ő akkor, és összetörtem szavainak súlya alatt.

Látom lelki szemeim előtt, ahogy ott áll, kétségbeesetten, és vádlón néz rám azokkal a gyönyörű, mélykék szemeivel. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, és addig mondogattam volna neki, hogy szeretem, amíg el nem hiszi.

Mert szeretem őt, igazán, tiszta szívemből, úgy, ahogyan még soha, senkit nem szerettem. El sem hittem volna előtte, hogy létezik effajta elemi, mindent elsöprő érzés. Csak könyvekben olvastam róla, de úgy véltem, a könyvek túloznak. De rá kellett, hogy jöjjek, a valóság még a képzeletet is felülmúlja!

Mindig is, a kezdetektől fogva hittem – legalábbis akartam hinni abban, hogy Úrnőm belül jó ember. Komornyiki pályafutásom első pár hónapjában meginogni látszott első benyomásomból adódó, optimista következtetésem. Úrnőm kiállhatatlanul viselkedett velem, nem vett emberszámba. Állandó megaláztatásai egyre inkább kedvemet szegték, de próbáltam nem mutatni csalódottságomat. De néha, olykor levette az álarcát, és megmutatta, milyen belül – egy kedves, érzékeny lány, tele bánattal és keserűséggel. Szinte már-már görcsösen vágyott a szeretetre, amit senkitől sem kapott meg. Ezért nem tudta, hogyan kezelje az érzéseit. Gyanítom, én már azelőtt tudtam, mit érez irántam, mielőtt bevallotta volna magának. Láttam rajta, mennyire szenved és őrlődik. A társadalmi elvárások a neveltetéséből adódóan fontos szerepet töltöttek be az életében. A nemesek kötött szabályok szerint élnek, és ha valaki áthágja ezeket a kimondatlan szabályokat, súlyos szankciókra számíthat. Hatalmas botrány lenne abból, ha kiderülne, hogy ő, egy vagyonos grófkisasszony titokban gyengéd érzelmeket táplál a komornyikja iránt.

Amikor elszökött, és én utánamentem, az a fal, ami kettőnk között húzódott a társadalmi pozíciónkból adódóan, szép lassan leomlott. A gőgből készült maszkot, amit viselt, elkezdte levenni magáról, és így fokozatosan egyre több és több részletet láthattam meg az igazi arcából. És amikor ott állt előttem, a csúfító maszk nélkül, én menthetetlenül beleszerettem.

Most pedig önkéntelen, egy mozdulatommal elrontottam mindent… Úrnőm újra magára húzta az álarcot, és erről én tehetek… egyedül én.

15. Otthon

Carina másnap rosszkedvűen és fájó szívvel ébredt. William ott ült az asztalnál, és üveges tekintettel, szomorúan nézett maga elé.

- Jó reggelt! – köszöntötte a lányt halkan.

- Összepakoltál? – kérdezte Carina számonkérőn.

- Össze, de Úrnőm, biztos, hogy ez olyan jó ötlet?

- Te csak egy komornyik vagy. Nem kérdőjelezheted meg a döntésemet!

- Szeretném, ha megbeszélnénk a tegnap este történteket.

- Én meg nem szeretném!

- De Úrnőm, én nem akartam visszautasítani. Eszem ágában sem volt, csak…

- Ne magyarázkodj! Hagyj békén!

- De… – kezdett bele William csalódottan, de Carina ismét ráförmedt:

- Megtiltom, hogy szóba hozd! Nem akarok több szót hallani erről!

A lány úgy érezte, belehalna abba, ha kiderülne, hogy William nem szereti. Nem akarta hallani a férfi szájából. A puszta közelsége is fájt neki, mert minduntalan eszébe jutottak az együtt töltött, boldog napok. Visszasírta őket, mert az volt élete legönfeledtebb időszaka. Most azonban mindent sötéten látott, és úgy érezte, nincs semmi értelme és célja az életének. Remélte, hogy édesapja visszafogadja, de már ez sem érdekelte.

Az utat a kastélyba egy szó nélkül, feszült csendben tették meg. Lovaskocsival utaztak, és Carina konokul, vérig sértetten bámult ki az ablakon. Azon törte a fejét, mit mondjon édesapjának. Az első gondolata az volt, hogy azt hazudja neki, William megszöktette őt, mert akkor a férfit biztos, hogy elbocsájtja. Egyre erősebbé vált az elhatározása, ahogy közeledtek. Látni se akarta többé komornyikját.

Amikor feltűnt gyönyörű, emeletes kastélyuk a fák ölelésében, összeszorult a szíve, mert valahogy olyan idegennek tetszett számára.

„Az az otthonom, ahol szeretnek. Ó, milyen bolond voltam, amikor elhittem, William viszontszeret! Úgy éreztem, vele képes lennék eléldegélni abban a kis kunyhóban, annak ellenére, hogy én pompához és kényelemhez vagyok szokva. Csak az számított, hogy William ott van velem. De ez a hamis illúzió most szertefoszlott. William mindent tönkretett; egy mozdulattal lerántotta a szemem elől a rózsaszín ködfátylat.”

Carina a férfira se nézve kiszállt a lovakocsiból, miután megérkeztek a kastélyuk elé. William kifizette a kocsist, és az sebesen elhajtott.

- Mielőtt becsöngetne, hadd mondjam el, hogy végtelenül sajnálom. Nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok.

- Már késő – szólt a lány jegesen, és kopogtatott. Fél perc múlva a cselédjük, Marie nyitott ajtót nekik.

- Te szentséges…! – kapta a szája elé a kezét döbbenten. – Úrnőm, és Mr. Cuttleberry! Hát visszatértek!

- Jó napot, hölgyem – köszönt a férfi udvariasan.

- Ó, de örülök önöknek! Már azt hittük… - harapta el a mondatát.

- Minden a legnagyobb rendben – közölte William nyugodt hangon.

Carina elfintorodott, de nem szólalt meg, hogy szerinte nincs minden a legnagyobb rendben.

- Hát ő? – kérdezte Marie a macskára utalva, aki keservesen nyávogott egy dobozkában. William eszkábálta össze neki, mert tartott attól, Celestina nem bírna ki egy ilyen hosszú utat nyugodtan.

- Ő Celestina! Találtam. Vidd a szobámba, és engedd szabadon! – adta ki az utasítást Carina, amire William átnyújtotta a cselédnek a dobozt. Marie meghajolt, majd így szólt:

- Máris, kisasszony, máris! Utána azonnal értesítem az édesapját, hogy visszatértek! – szaladt el, és kis idő elteltével Mr. Gray sietett eléjük. Arcán – Carina legnagyobb döbbenetére – boldog mosoly ült; egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki haragszik. Megállt előttük, és egy hosszú pillanatig csak nézett a lányára megkövülten, mint aki nem hiszi el, hogy ez a valóság. A lány nem tudta mire vélni édesapja tétovázását, ezért reszketeg hangon megszólalt:

- Nos… visszatértem. - Ahogy ezt kijelentette, a férfi szeme könnybe lábadt, és szélesre tárta a karját.

- Drága lányom! – ölelte magához Carinát, akiben kavarogtak az érzelmek. Édesapja még soha nem ölelte át, és ezért meg volt illetődve és hatva. Ahogy a férfi karjai átfonták, rájött arra, hogy igazából szereti édesapját, és örül annak, hogy viszontlátja. Túlcsordultak benne az érzések, és elsírta magát. Ott zokogtak egymás vállán, ki tudja, mennyi ideig.

- Bocsáss meg nekem, lányom… Kérlek, bocsáss meg. Nem gondoltam komolyan a szavaimat – tolta el magától Carinát Mr. Gray, és könnyes szemmel nézett rá.

- Tudom, papa. Tudom… - suttogta elhalón, és abban a pillanatban megbocsátott az édesapjának, mert látta rajta, hogy igazak a szavai.

- Mondd, mégis hol jártál?

- Londonban. William talált rám, és hazahozott.

Azt akarta mondani, hogy William megszöktette, de valami miatt képtelen volt hazudni.

- Ez igaz? William, te vigyáztál a lányomra? – fordult a férfi felé elismerően.

- Igyekeztem – biccentett szerényen.

- Hálásan köszönöm, nélküled a lányommal ki tudja, miféle szörnyűségek történtek volna. Ilyen egy igazi úriember, és ha rangban méltó lennél a lányomhoz, és megkérnéd a kezét, én boldogan hozzád adnám! Sőt, más szóba se jöhetne!

- Papa! – szólt rá Carina mérgesen. Ökölbe feszült a keze, annyira mérges és csalódott volt. Azt akarta, hogy az édesapja elbocsássa Williamet, ehelyett az egekig magasztalja! Beléhasított, ha William nemes lenne, eszébe se jutna elvenni őt. A gondolattól hirtelen nagyon szerencsétlennek és szánalmasnak érezte magát.

- Ez… ez igazán nagy elismerés, és köszönöm, de nem vagyok méltó a lánya kezére.

Carina legszívesebben arcul csapta volna komornyikját. Undorította a férfi émelyítő hazugsága, és alig bírta türtőztetni magát.

- Mi a baj, lányom?

-  Csak… Semmi.

Édesapja felvonta a szemöldökét egy pillanatra.

- Most gyanítom, azt hiszitek, teljesen ostoba vagyok. De ne higgyétek, hogy hozzám nem jutottak el a pletykák!

Carina és William összenézett röpke pillanatra.

Mr. Gray beljebb tessékelte őket, majd leültek a szalonba egy kis kerek kávézóasztal köré.

- Tudjátok, hallottam egyet-s, mást.

- Megkérdezhetem, miféle dolgokat hallott? – érdeklődött William udvariasan, ám kissé nyugtalanul.

- Hogy elszöktetted a lányomat, mert beleszerettetek egymásba. Hát nem nevetséges? – kacagott fel, és megpödörte őszes-barna bajszát.

- De, az – nevetett kényszeredetten a férfi.

- Természeten nem feltételezek ilyet se a lányomról, se rólad. Bölcsebbek és okosabbak vagytok annál, hogy kockáztassátok a haragomat. Márpedig a haragomat ne kívánja senki… Ugye megértettük egymást? – nézett jéghideg mosollyal Carinára és Williamre.

- Természetesen, Uram, de biztosíthatom, hogy a pletykáknak nincs semmilyen alapjuk.

- Ahogy William mondja – fűzte hozzá Carina, miközben nyelte a könnyeit. Tudta, hogy William akkor is ezt mondaná, ha történetesen tényleg elszöktette volna, és szeretők lennének, de mégis fájt a szájából hallani az igazságot.

„A pletykáknak nincs semmilyen alapjuk.”

Carina azt kívánta, bár lenne, bár William is úgy érezne felőle, mint ő felé… Jelen pillanatban azonban gyűlölte őt, de a legjobban azt, hogy a férfi visszautasította. Ezt sohasem fogja megbocsátani neki.

Samuel Gray még egyszer, utoljára szigorúan végigmérte Williamet, majd így szólt:

- Most távozhatsz. Megbeszélnivalóm van a kisasszonnyal.

Carina nyelt egy nagyot, és amint a férfi elhagyta a termet, belekezdett:

- Én… - sütötte le a szemét, és úgy tördelte a kezét, mint kislánykorában, amikor rossz fát tett a tűzre. De édesapja belevágott a szavába:

- Ne magyarázkodj! Az egész az én hibám. Amint kimondtam azokat a rettenetes szavakat, nyomban megbántam őket. A legrosszabb félelmem vált valóra, amikor megszöktél. Ha tudnád, mit éltem át…! Édesanyád és drága volt feleségem halálát nem tudtam azóta sem feldolgozni, és belehalnék abba, ha téged is elveszítenélek. Szeretlek, lányom! – nézett elérzékenyülten Carinára, aki ismét elsírta magát. Sohasem mondta neki édesapja, hogy szereti, de látta az őszinteséget és megbánást azokban a mélybarna, szomorú szemekben.

- Én is… én is, papa – szorította meg a kezét, amire a férfi átölelte.

- Ígérem, ezentúl több időt fogok szakítani rád! Már csak te maradtál nekem.

- Hol van Angela?

Samuel Gray tekintete megvillant, majd keserűen felsóhajtott.

- Elváltunk.

- Hogy mi…?

- Rájöttem, csak a pénzem kell neki, és hogy már hónapok óta titokban találkozgat egy londoni galériatulajdonossal.

- Papa, én úgy sa…

- Elég! – szólt rá erélyesen majd szelídebben folytatta: - Elég. Nem akarok több szót hallani erről. Inkább azt mondd meg, hová szeretnél menni?

- Ezt hogy érted?

- Elviszlek téged oda, ahová csak szeretnél! Mire vágysz, drága gyermekem?

„Arra, hogy William szeressen.”

- Nem akarok semmit.

- Az meg hogy lehet?

- Én csak nyugalmat szeretnék.

- Pihend ki magad, bizonyára elfáradtál. Küldessek fel valamit Marie-vel?

- Nincs szükségem semmire!

„Csak Williamre.”

- Minden rendben, lányom? Olyan különösen viselkedsz.

- Igen, minden rendben! Most megyek pihenni – kelt fel az asztaltól, és a szobájába sietett. Baldachinos ágya be volt vetve, és minden a helyén állt, precíz rendben. Odament az ablakhoz, kinyitotta, és rákönyökölt a párkányra. Szeme érzékelte az elé táruló látványt – a gondosan nyírt, zöld pázsitot, a frissen metszett fákat, és a borostyánnal befutott szökőkutat, de gondolatban egészen máshol járt. Felidézte azt az éjszakát, amikor lemászott William mellé a matracra. A férfi átölelte őt, és cirógatta a haját, arcát. Meg akarta csókolni, és már el is kezdte közelíteni a fejét, de egy lövés hasított az éjszakai csendbe. Különös, de akkor úgy érezte, ha megteszi, William viszonozni fogja. Biztos volt benne, hogy komornyikja nem utasítja vissza. És mégis. És mégis…

Halk kopogtatás hallatszott, amire összerezzent.

- Szabad - szólt ki. Azt hitte, a cselédje lesz az, Marie, de legnagyobb döbbenetére, William állt előtte. Egy süteményekkel és édességekkel megrakott tálcát tartott a kezében, és félszegen mosolygott a lányra.

- Ezt önnek hoztam.

- Vidd vissza! Nem kell.

- De…

- Takarodj! – mutatott az ajtóra Carina dühösen. De William ekkor letette a tálcát a lány éjjeliszekrényére, és Úrnője elé állt.

- Hogy mersz szembeszegülni a parancsommal?!

- Másképp nem tudom elmondani azt, amit szeretnék.

- Nem érdekel!

- Úrnőm, én… - kezdett bele William, de a lány ismét belevágott a szavába:

- Hallgass!

- Most az egyszer kérem, tegye azt, amit én mondok, és hallgasson meg!

- Nem tudsz semmi olyat mondani, ami érdekel!

- És ha azt mondom, szeretem?

Carina szeme kikerekedett, és teste megdermedt. Ránézett a férfira, akinek olyan komoly volt az arca, amilyennek még sohasem látta. De nem hitt neki. Többé nem.

- Hazudsz! – kevert le a férfinak egy jókora pofont. William láthatóan meghökkent, és az arcához kapott. Sebzetten nézett a lányra, szemében fájdalom ült.

- Én… én sohasem…

- Hazudsz! Hazudsz! Nem szeretsz, csak azért mondod az ellenkezőjét, mert lelkiismeret-furdalásod van! Hát tudd meg, hogy gyűlöllek!  - kezdte el püfölni a férfi mellét zokogva. – Gyűlöllek, gyűlöllek, gyű…

- Elég! – fogta le komornyikja a kezét, és kissé komoran nézett Úrnőjére. – Tudom, hogy hibát követtem el. Sajnálom. De kérem, értse meg, hogy…

- Nem érdekel a magyarázkodásod! Látni sem akarlak többé! Ha még egyszer be mered tenni a lábad a szobámba, én elintézem, hogy a papa kirúgjon! Most pedig távozz!

- Úrnőm… - kezdett bele a férfi kétségbeesetten. Szemében könnyek ültek.

- Takarodj, megértetted?! – ordított Carina hisztérikusan.

William meghajolt, és, vissza se nézve elhagyta Úrnője szobáját. Az ajtót a kelleténél kissé hangosabban tette be.

Carina elterült az ágyán, és kitört belőle a szívtépő zokogás. 

Következő fejezet

14. Vihar közeleg

Carina és William a kunyhóban üldögéltek, és kortyolták mentateájukat. Celestina a lány ölében dorombolt, miközben a lány simogatta. Carina egész út alatt nyöszörgött, mennyire rémesen érzi magát, és ezerszer is megfogadta, hogy soha többé nem iszik alkoholt.

- William!

- Igen, Úrnőm?

- Mondd el, mi történt este!

- Még mindig nem emlékszik?

- Sajnos nem…

- Őszinte leszek. Miután megnyerte a versenyt, egy ifjú odahívott minket egy kis társasághoz. Meginvitálták kegyedet két pohár borra, amit ön azon nyomban el is tüntetett.

- Hogy hagyhattad?!

- Való igaz, Úrnőm, nem lett volna szabad hagynom, gyötör is a lelkiismeret. Mindazonáltal én szóltam önnek, de nem törődött a figyelmeztetésemmel.

- És miért aludtunk egy ágyban? – Carina csak most bírta rávenni magát arra, hogy rákérdezzen, és félt a választól.

- Mert azt kérte, aludjak Úrnőmmel. De még mielőtt bármi rosszra gondolna, biztosítom, nem történt semmi közöttünk.

- Én nem is gondoltam ilyenre! – vörösödött el. – Ugyan, mik járnak a fejedben?

- Elnézést a feltételezésért. Természetesen nem magamból indultam ki. Csupán ismerek olyanokat, akik… kihasználják a helyzetet.

Ahogy ezt kimondta, megremegett egy pillanatra az ajka.

- És te nem vagy olyan, igaz? Te nem tennél ilyet. Ugye?

Carina olyan kétségbeesetten és ijedten nézett Williamre hogy összeszorult a férfi szíve. Képtelen volt bevallani Úrnőjének gyalázatos tettét, hogy megcsókolta. Elfordította a fejét, és így szólt halkan:

- Nem.

Carina megkönnyebbülten fellélegzett.

- Mert te úriember vagy? – mosolyodott el incselkedve.

- Igyekszem úgy viselkedni.

- Ha… esetleg nemes lennél, és úgy találkozunk, mint… mint egyenrangú felek, akkor…

A lány maga sem tudta, mire akar kilyukadni, és elhallgatott mondat közben.

- Akkor hogy viszonyulnék Úrnőmhöz? – fejezte be a lány kérdését mosolyogva. Carina bólintott.

- Ha egy bálon pillantom meg, valószínűleg felkérem táncolni.

- Egy tánc, aztán elfelejtesz, és sohasem látjuk egymást többé?

- Csalódott lenne?

- Én… én… hogy van merszed ilyet kérdezni?!

- Ne feleljen, ha nem szeretne, és elnézést, hogy így önnek szegeztem a kérdést. Csupán érdekel a felelete.

- Ugyan miért érdekel? – fonta keresztbe a karját.

- Kíváncsi természetemből fakadóan. 

- Felelj te!

- Én bizony ugyancsak csalódott lennék.

- Igazán? – Carina próbált sértődött arcot vágni, de alig bírta elfojtani elégedett mosolyát.

- Az lennék. Hisz ön valójában nagyon jó ember, bármit is mutat magából a felszínen. Ez az egyik oka annak, amiért nem mondtam fel.

- Te… te fel akartál mondani?

- Bevallom, többször is eljátszottam a gondolattal.

- De hát miért? Papa nem fizet meg rendesen?

- Dehogyisnem, a kedves édesapja nagyon is bőkezű. Engem különben sem a pénz motivál.

- Akkor miért? Talán… talán miattam? – kérdezte Carina, és lelkiismeret-furdalás nyilallt szívébe.

- Hogyismondjam… Úrnőm szerette éreztetni velem alárendelt helyzetemet.

- Én… én úgy szégyellem magam – rogyott le Carina az egyik székre. Hirtelen az összes gonoszkodása a férfival végigpergett előtte, de csak most eszmélt rá arra, hogy viselkedésével bizony mennyire megbánthatta komornyikját.

William letérdelt elé, és megfogta a kezét.

- Nem hibáztatom. Ön igen érzékeny lány, és a viselkedése egyfajta védekezés volt, mert félt attól, hogy újra csalódni fog.

- Ezért nem mondtál fel?

- Mint mondtam, Úrnőm jó ember, és én ezt mindig is tudtam. Mérhetetlenül büszke vagyok önre, hogy végre levette az álarcát, és megmutatta a valódi énjét.

- William, én úgy sajnálom…

- Nincs mit megbocsátanom – mosolygott rá, és elengedte a kezét. Felállt, és kinézett az ablakon. – Pompás időnk van! Mit szólna hozzá Úrnőm, ha elmennénk sétálni?

- Igen, igen, az nagyon jó le… Akarom mondani, szívesen veled tartok.

Carina rájött arra, hogy kissé elragadtatta magát. „Nem szabad, hogy William lássa rajtam, mennyire vágyom a társaságára.”

A férfi ismét elmosolyodott, majd így szólt:

- Készítek útravalót, addig öltözzön át. – Ezzel bement a konyhába.

Carina elővette a szekrényből az egyik mintás anyagból készült, fodrokkal díszített turnürös ruháját. Lábára magasított sarkú lakkcipőt húzott. Nyaka köré fehér selyemszalagot tekert, amit masnira kötött - William megmutatta neki, hogy kell. Haját szépen kifésülte, szeme alatt pedig kihúzta világoskék szemceruzával. Arcára tett némi púdert, és befújta magát a kedvenc, indiai parfümével. Épp, hogy végzett, amikor William belépett a szobába. Carina elfordult a tükörtől, amiben csodálta magát, és bájosan pislogott rá.

- Na? Hogy tetszem?

- Úrnőm, nagyon csinos, és…

- Folytasd!

- … és attól eltekintve, hogy ez az öltözet nem épp a legmegfelelőbb az erdőbe, meg kell, hogy dicsérjem, amiért ilyen szépen fel tudott öltözni egyedül.

- Mi nem megfelelő a ruhámban?  - kérdezte a lány csalódottan. Direkt William kedvéért húzta fel, mert le akarta nyűgözni.

- El fog esni ebben a cipőben és a ruhában.

- Ha elesek, majd te elkapsz! Induljunk! – szólt ellentmondást nem tűrően.

Több mint egy órája haladhattak már, amikor is egy rétre értek.

- William, elfáradtam. Üljünk le.

- Természetesen – biccentett a férfi, és előhúzott az oldaltáskájából egy sötétzöld pokrócot. Leterítette a virágok közé, és helyet foglalt. Carina is így tett.

A lány kitámasztotta magát a háta mögött a kezével, és felnézett az égre, ahol bárányfelhők vonultak át. A szellő belekapott tincseikbe, és a nap fényében szinte sugárzott az arcuk.

A lány magán érezte William tekintetét, ezért ránézett. Csakugyan, őt vizslatta tűnődve, és amikor találkozott a pillantásuk, sem fordította el a fejét.

- Miért nézel?

- Csak gondolkoztam valamin – közölte nyugodt hangon, és felnézett az égre. – Ó, az a felhő pont olyan, mint a macskája – mosolyodott el.

- Melyik?

- Az ott, látja? – mutatott fel William az égre.

- Nem látom – hajolt egészen közel Carina a férfihoz. Vállaik összeértek, és csaknem a fejük is.

- Ott – fogta meg a lány kezét, és újra megmutatta. Carina elpirult, majd derűs kifejezés jelent meg az arcán.

- Igen, igen, már látom! – lelkendezett. – Tényleg olyan, mint Celestina!

A férfi elvette a kezét Úrnőjéről, majd ő is kitámasztotta magát hátul.

Így voltak legalább tíz percen keresztül, míg Carina törte meg a csendet.

- Mi a baj? – kérdezte, mert látta a férfin, hogy őrli valami belülről.

- Hogy? – rezzent össze. – Olyan csodás nap ez a mai! – közölte színtelen hangon.

- Ennyire még én sem vagyok ostoba! Látom rajtad, hogy szomorú vagy!

- Bevallom, igen – sóhajtott fel William.

- De miért? – nézett rá Carina aggódva.

- Emlékszik arra a képre, ami ott függ a kunyhóban, és egy kislányt ábrázol?

- Igen. Ki ő?

- A húgom. Meghalt.

Carina mélységesen megdöbbent és elszomorodott a hír hallatán. A szája elé kapta a kezét, és szeme kikerekedett.

- Óh, ne! Én... én ezt nem tudtam. Úgy sajnálom… De hát mi történt?

- Tudja, a szüleink építették ezt a kis kunyhót nekünk, mert nagyon szerettünk az erdőben játszani. A húgom hitt a tündérekben, és mindenáron be akarta bizonyítani nekem a létüket. Ő hat volt, én tíz. Állította, hogy találkozott velük, de én nem hittem neki. Ó, bár hittem volna…

William belemarkolt a hajába, és szaggatottan felsóhajtott. Carina szívét átjárta a szomorúság, és óvatosan megsimogatta a férfi hátát.

William összerezzent, és elvette a kezét. Sötét szemében mély fájdalom ült, tekintete a távolba révedt.

- Hogy halt meg?

- Összevesztünk. Azt mondta, bebizonyítja, hogy neki van igaza, és kiviharzott. Én nem mentem utána, mert haragudtam rá, és arra gondoltam, úgyis visszatér hamarosan. Sohasem ment messzire egyedül. De miután fél óra is eltelt, én kezdtem aggódni érte. A nyomába eredtem a szüleinkkel, akiket természetesen értesítettem. Ők mindig ott voltak a közelünkben, nem engedték, hogy egyedül játsszunk. Szólongattuk, kerestük őt, de hiába.

- Mi történt vele? – kérdezte Carina megrendülten.

- Édesapám talált rá. Húgom ott hevert a patak partján vérző fejjel – valószínűleg elesett, és egy éles kő okozta a halálát. Ezt szorongatta a kezében – nyúlt be a zsebébe, és elővett egy háromszög alakú kövecskét. Megmutatta Carinának, majd eltette, és a kezébe temette a fejét. Válla rázkódott a sírástól, de ajkát egy hang sem hagyta el – némán peregtek a könnyei.

Carina még soha, senkit nem látott sírni, és mélyen megütközött attól, amit William mondott neki.

- Oh, William… Ez… ez borzalmas… - sírta el ő is magát, és átölelte a férfit.

Komornyikja átfonta őt a kezével, és a mellére húzta a lány fejét. Szorosan a karjába zárta, és nyugtatóan simogatta. Carina belegondolt abba, mi lenne, ha vele történne mindez. Átérezte a férfi fájdalmát, és rájött arra, hogy másoknak sokkal nagyobb problémái vannak. Hirtelen az összes gondja kicsinek tűnt Williaméhez képest. Több percig így voltak, míg végül kezdtek megnyugodni.

- Sajnálom, én nem akartam elszomorítani Úrnőmet… Nem kellett volna elmondanom.

- Ne beszélj badarságokat… - suttogta Carina.

- Kérem, bocsásson meg. Egy komornyik nem zokoghat az Úrnője előtt – fordította el a fejét.

- De egy férfi igen – fogta meg a lány William arcát, és mélyen a szemébe nézett.

A férfi tekintetében egyszerre ült meglepettség, szomorúság és elismerés.

- Én… én becsülöm, ha egy férfi kimutatja az érzéseit – tette hozzá merészen. Maga sem értette, honnan vette a bátorságot, de valahogy kicsúszott a száján. De nem hátrált meg, még csak a fejét sem fordította el.

- Meghat, hogy így gondolja, és hogy ennyire együttérez. Köszönöm. Ez… ez nagyon sokat jelent nekem – nézett elködösült tekintettel a lányra, és óvatosan megcsókolta a feje búbját.

Carinának eszébe se jutott tiltakozni, jólesett neki ez a gyengéd gesztus. Viszonozni akarta valahogy, ezért végigsimított a férfi arcán, és letörölte a könnyeit.

William ajkán bánatos mosoly jelent meg. Látszott rajta, milyen jólesik neki Úrnője kedveskedése.

- Nahát, Carina! Nem akarok szentimentálisnak tűnni, de most nagyon meghatott.

A lány zavarba jött, és elhúzta a kezét – nem tudta, mit tegyen vagy mondjon. Lesütötte a szemét, és tördelni kezdte a kezét.

- E-elnézést, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a kijelentésemmel. Amennyiben ön is úgy gondolja, folytathatjuk utunkat, vagy akár vissza is térhetünk.

- Inkább menjünk vissza.

- Igaza van, hamarosan sötétedik.

Miután William elpakolta a pokrócot, Carina belekarolt, és útnak indultak.

A körülbelül egy órás távot a kunyhóig csendben, a gondolataikba mélyedve tették meg. Mindkettejüket megrázta a beszélgetés, és próbálták feldolgozni séta közben. Az erdő nyugalma – a fák susogása, a madarak trillázása és a patakocska csobogása jótékonyan hatott rájuk. Érezték, hogy enged a szorítás a mellükben.

- Mit szólna Úrnőm, ha tábortüzet raknánk? – kérdezte William, miután megérkeztek. A nap kezdett lemenni, és a tó túlsó partján lévő kastély ablakain megcsillant a fénye. Az ég karmazsin-és bíbor színekben játszott.

- Igen, az jó lenne.

Carina leült egy farönkre, miközben William elment gallyakat gyűjteni.

Merengve nézte a tükörsima vízen tükröződő eget és a kastély elmosódott képét. Egész, eddigi élete olybá tűnt a számára, mintha csak egy törékeny káprázat, egy illó kép lett volna. Felvett a földről egy kis követ, és beledobta a tóba. A víz nyugodt harmóniáját megzavarta, és kicsi, majd egyre nagyobb körök keletkeztek a becsapódás következtében. A kastély eltűnt, a felszín zavarossá vált.

Carina rájött arra, hogy a boldogság csak látszat, és addig lehet boldog az ember, ameddig meg nem bolygatja valami a felszín állhatatos nyugalmát. A valóságról szőtt illúziói egy csapásra szertefoszlottak, amint kitette a lábát a hajdan meleget és biztonságot nyújtó otthonából.

Felnézett a kastélyra, ami büszkén és kecsesen tört az ég felé, és a látványtól megelégedés töltötte el. Arra gondolt, hogy mindenkinek kell, hogy legyen egy biztos pont az életében, mert anélkül minden elveszne. Neki William volt az, és hirtelen hála öntötte el a férfi iránt. Ha ő nem lenne, ha ő nem támogatná, nem tudna egyedül megállni a lábán.

Ahogy ez megfogalmazódott benne, egy kezet érzett meg a vállán. Összerezzent, de nem fordult meg, mert tudta, hogy William áll mögötte.

- Gyönyörű és szívszorító – szólalt meg a férfi halkan.

- Az – bólintott Carina. William két, egyszerű szóban összesűrítette azokat az érzésfelhőket, amik benne kavarogtak.

- Jöjjön a tűzhöz, bizonyára jól esne önnek egy kis meleg.

Carina észre sem vette eddig, hogy fázik, de csakugyan: keze jéghideg volt, és enyhén remegett.

Helyet foglalt William mellett a zöld pokrócon, és a parázs fölé tette a kezét, hogy megmelengesse.

- Hisz reszket! Hozok ki még pokrócot – állt fel, és elsietett.

- Tessék – terített a hátára egy piros pokrócot, amit Carina összefogott elöl. Vacogva bebújt alá, és átkulcsolta a térdét.

- Te nem fázol?

- Egy kissé igen, bevallom.

A lány ekkor közelebb húzódott Williamhez, és ráterítette a pokróc felét.

- Úrnőm nagyon figyelmes, de ugye jut önnek is?

- Persze, hogy jut!

- Akkor megnyugodtam. Köszönöm – mosolygott rá barátságosan.

- Mesélj valamit!

- Mit meséljek?

- Bármit. Magadról.

- Attól tartok, nem vagyok túl érdekes. Kérdezzen, amit csak szeretne!

- Mindig is foglalkoztatott, miért lettél pont komornyik? Mi vonzott benne?

- Hogyismondjam… nem volt más választásom.

- Ha újrakezdhetnéd, is komornyik lennél?

- Én úgy gondolom, nincsenek véletlenek. Ennek így kellett történnie. Ha létezik Sors, ami ezt az utat jelölte ki a számomra, hát követem és nem térek le róla.

- Követed, mint egy jó szolga? – kérdezte Carina kissé gúnyosan.

- Találó a párhuzam – biccentett William.

- Ha herceg lennél egy napra, mit csinálnál?

- Valószínűleg meglátogatnám a királyi párt, és kienném a vagyonukból – nevetett fel. Carina kuncogott. – Viccet félretéve, nos, azt, amit máskor, ha szabadnapot kapok.

- Akkor mit csinálsz?

- Sétálok, olvasok, esetleg ellátogatok kávé-vagy teaházakba.

- Papa bezzeg engem sohasem enged…

- Ön még túl fiatal az ilyen helyekhez. Valószínűleg félti önt, és ezért nem hibáztatom. Ha lenne lányom, én sem engedném.

- Ugyan mitől félt?

- Ahogy én is észrevettem, és nyilván a papája, is, hogy a férfiak nem éppen közömbösek az ön bájai iránt.

- Nos, ez érthető – kezdte el igazgatni Carina a haját.

William halkan felnevetett.

- Mit találsz olyan mulatságosnak? Talán nincs igazam? – nézett rá sértődötten.

- De, igaza van, ön nagyon bájos.

- Akkor?

- Csak azon nevettem, hogy kegyed mennyire öhm… magabiztos.

- Van okom rá!

William elnézően megcsóválta a fejét. Carina még közelebb csusszant a férfihoz, és így összeért a válluk és a kezük. A lány lehunyta a szemét, és ujjaival gyengéden végigsimított komornyikja kézfején egy pillanatra.

- Mesélj – suttogta, és szerelmesen felsóhajtott.

És William mesélni kezdett. Carinának fogalma sem volt, miről, egyetlen szó sem jutott el a tudatáig. Csak nézett Williamre, hallgatta mély, kellemes hangját, és itta magába a férfi látványát. A tűz fénye megvilágította határozott vonalú arcélét. Füle mögé tűrt haja kissé kócosan állt, és azokba a fekete szemekbe teljesen beleveszett. Figyelte a szája mozgását, ahogy formálja a szavakat, és azon tűnődött, milyen érzés lehet megcsókolni. Végigfutott a fején, hogy a férfi esetleg visszautasítja, de rögtön el is vetette a gondolatot. Hisz egy komornyik sohasem utasíthatja vissza Úrnőjét, ez nem csak, hogy modortalan, hanem megalázó is lenne.

„Egy szolga hatalmas megtiszteltetésnek veheti már csak azt is, hogy az Úrnője egyáltalán ránéz. Nem utasíthat el, ez kizárt dolog! Most az egyszer azt fogom tenni, amit a szívem diktál, és nem azt, amit elvárnak tőlem! Megcsókolom!” – határozta el.

A férfi még mindig magyarázott, látszólag nagyon belefeledkezett, ezért Carina gyengéden végigsimított a karján.

- Igen, Úrnőm? – fordult felé William.

Carinát megbabonázta a férfi látványa, és csak bámult rá szótlanul hosszú másodpercekig. Majd lehunyta a szemét, és lassan elkezdte közelíteni a fejét. Amikor ajkaik csak centikre lehettek egymástól, William megfogta a vállát, és óvatosan eltolta magától.

A lány kinyitotta a szemét, és egyszerre döbbenten, egyszerre mélységes csalódottsággal nézett a férfira.

- Hogy… hogy mi? – suttogta maga elé. Nem bírta felfogni, hogy William visszautasította, egyszerűen nem fért a fejébe. Mikor tudatosodott benne a felismerés: William nem szereti őt, szinte hallotta, ahogy a szíve meghasad, és apró darabokra törik. Olyan mérhetetlen fájdalom és szomorúság öntötte el, amilyet még sohasem tapasztalt. Dühös volt, kétségbeesett és megalázott.

- Én… én egy grófkisasszony… összeszedtem a bátorságomat… fittyet hánytam a társadalmi elvárásokra és rangokra… eldobtam minden önérzetemet, büszkeségemet és becsületemet… és te, a komornyikom… te csak úgy egyszerűen ellöksz magadtól?! – nézett vádlón, könnyes szemmel a férfira.

- Sa… sajnálom, Úrnőm, én… össze vagyok zavarodva, és kínoz a lelkiismeret… - hebegett a férfi. A szokásosnál is sápadtabbnak tűnt az arca, és olyan elgyötört képet vágott, hogy Carina majdnem megsajnálta. De aztán eszébe jutott borzalmas megaláztatása, és akkora pofont kevert le neki, amekkora csak erejéből kitellett.

- Gyűlöllek! – zokogott fel, azzal beviharzott a kunyhóba, és ruhástul rávetette magát az ágyra.

William Úrnője után ment, és rátette kezét a hátára.

- Ne érj hozzám! Gyűlöllek! Takarodj a közelemből! – sírt szívszaggatóan. Arcát eltakarta a kezével, és összekuporodott.

- Sajnálom... sajnálom, ami történt. De tudnia kell, hogy nem azért toltam el magamtól, mert…

- Nem érdekel! Nem érdekel! Hagyj békén! Látni sem akarlak! Soha többé!

- De Úrnőm, én…

- Haza akarok menni!

- Ezt biztos, hogy jól átgondolta?

- Haza akarok menni! – ismételte még panaszosabb hangon.

- Ahogy óhajtja. Reggel indulunk.

- Már alig várom! 

Következő fejezet