És ím, az utolsó fejezet :) Bocsánat, hogy csak most hozom, de minden összesűrűsödött az utóbbi időben... Köszönöm mindenkinek, aki végigkövette a történetet, és a sok kedves hozzászólást :) Remélem, nem fogtok csalódni a befejezésben '^^
- Jól vagy, lányom? Olyan sápadtnak
tűnsz.
- Nekem... nekem most mennem kell –
közölte Carina, és meg se várva édesapja válaszát, felkelt az ágyból. Lábbelit
sem húzott, mezítláb, egy szál, orgonaszínű selyem-hálóruhában kiszaladt. Csak
egy dolog járt a fejében: utol kell érnie Williamet!
Kint a hó nagy pelyhekben hullott,
de ő nem törődött vele. Sírva, lélekszakadva rohant, és amikor észrevette
Williamet a kocsifeljárón, kétségbeesetten utána kiáltott.
A férfi megtorpant, majd
megfordult. Nem szólt, nem csinált semmit, csak állt, és döbbenten nézett a
lányra. Carina majdhogynem ledöntötte a lábáról, olyan hévvel ölelte át.
William megtántorodott, majd a karjába zárta.
- Ne... ne hagyj el… Wi… William.
Sze… szeretlek. - Carina hevesen fújtatott, nem bírt beszélni, mert kifulladt a
rohanástól, és rázta a zokogás.
- Oh, kedvesem… - sóhajtott fel
William, és megcsókolta a lány feje búbját.
- Ne… ne menj el, én… én veled akarok
élni, ha… ha kell száműzöttként, engem nem érdekel, engem se… semmi nem… nem
érdekel. Csak te. – Ahogy ezt kimondta, még hevesebben felzokogott, és
belefúrta a fejét a férfi mellébe, eláztatva könnyeivel a kabátját.
- Oh, ha tudnád, mennyire
szeretlek…! Épp ezért nem kívánom ezt a sorsot neked.
- Nem érdekel, hogy komornyik vagy!
– jelentette ki Carina dacosan, és összeszorította az ajkát. William
félrenézett, és így szólt halkan:
- Ami azt illeti, nem vagyok az.
Kissé eltolta magától a lányt, aki
szinte kővé dermedt a kijelentésétől.
- Hogy…?
- Jöjjön, elmondok mindent –
terítette rá William a kabátját, majd felkapta a döbbent lányt, aki
reflexszerűen átkarolta a nyakát. Az utat a kastélyba egy szó, egy pisszenés
nélkül tették meg.
William egy kicsiny, jóformán üres szobába vezette a
lányt, ahol csak egy kandalló, szekrény, asztal székekkel, és egy ágy állt.
Carina még sohasem járt itt, de arra a következtetésre jutott, hogy
valószínűleg ez volt William rezidenciája. William letette a lányt az ágyra, és
rögtön ráterített egy fehér takarót. Carina fázósan összegömbölyödött alatta,
átkulcsolta a térdét, és ráhajtotta a fejét. William begyújtotta a kandallót,
majd helyet foglalt a lány mellett. Feszült csend állt be.
- Nem hittem volna, hogy utánam
jössz – szólalt meg csendesen a férfi.
- Nem hittem volna, hogy
felmondasz.
- Sajnálom… - hajtotta le William a
fejét. Tördelte a kezét, és mélyet sóhajtott. – Nem volt más választásom.
- De hát miért? És miért nem
árultad el, hogy nem vagy komornyik? Egyáltalán ki vagy?!
- A nevem valójában nem William
Cuttleberry, hanem William Cuthbert, Albert herceg fia.
- Te… te herceg vagy? – kerekedett
ki Carina szeme.
- Igen – nézett rá a lányra
komolyan.
- Hazudtál – pillantott félre, ám
William finoman megfogta az arcát.
- Kérlek, bocsáss meg! Ó, ha
tudnád, mennyire megvetem magamat érte… De sajnos ezt kellett tennem – vette el
a kezét, és szaggatott sóhaj tört fel belőle.
- Miért?
- Kötöttem édesapámmal egy
egyezséget. Ő mindenáron azt akarta, hogy családon belül maradjon a rang és a
vagyon, ezért közölte, hogy el kell vennem az unokahúgomat. Hozzá egyébként volt
szerencséd, őt öntötted le vörösborral a bálon.
- Nekimentem – pontosított Carina
kuncogva, visszaidézve az esetet. William somolyogva ráhagyta.
- Hát persze. Ami azt illeti, nekem
eszem ágában sem volt elvenni. Ha nem lenne az unokahúgom, se akartam volna,
mert nála kiállhatatlanabb személlyel még soha nem találkoztam. Kijelentettem
édesapámnak, hogy márpedig én nem veszem el, legyen bármi is a következménye.
Talán te nem emlékszel rá, de kerek másfél évvel ezelőtt édesapád jótékonysági
bált szervezett, amire az összes főúr és nemes hivatalos volt, köztük mi is.
Édesapám látszólag beletörődött a makacsságomba, de a bál végén választás elé
állított. Két lehetőség közül választhattam: megbánom a viselkedésemet, és
elveszem Eleonor hercegkisasszonyt, vagy komornyiknak állok hozzátok egy évig.
Természetesen az utóbbi lehetőséget választottam. Édesapán kikötötte, hogy ez
alatt az egy év alatt, ha elbocsátanak, vagy felmondok, kitagad, hisz amúgy is
van testvérem, aki továbbviszi a címet. Ezután három hónapon át tartó oktatáson
kellett résztvennem – megtanultam, hogy kell komornyikként viselkedni.
Bekerülni már egyszerű volt: édesapám visszautasíthatatlan ajánlatot tett a ti
szolgálatotokban álló komornyiknak, aki természetesen elfogadta, és jelenleg is
a mi kastélyunkban dolgozik. Írt nekem egy kifogástalan ajánlólevelet, és egy
hét múlva már meg is kaptam az állást. Így kerültem hozzátok – nézett rá
Carinára.
A lány nem szólt semmit, próbálta
feldolgozni a hallottakat. Ez az egész annyira hihetetlennek tűnt neki… Belső
indíttatásnak engedelmeskedve felállt, és a kandallóhoz lépett. A parázs fölé
tartotta a kezét, és belebámult a tűzbe. Hamarosan egy kezet érzett meg a vállán.
- Kérlek, ne haragudj rám – szólt
William szelíden, azzal hátulról magához szorította a lányt. Kezével átfonta a
derekát a hasa előtt, fejét a fejének biccentette. A lány beleborzongott a
férfi érintésébe.
- William, én… - kezdett bele
Carina, de nehezen bírta megfogalmazni a gondolatait.
- Igen, kedvesem?
- Én csak… bocsánatot szeretnék
kérni.
- Nincs miért.
- Ha… ha belegondolok, miket
műveltem veled… egy herceggel…
- Egy herceggel, aki
komornyik-álarcot öltött. Látod, kedvesem? A maszk csak a felszín, az számít,
ami alatta van. Nem szabad rang alapján ítélni, az egyetlen, ami fontos, hogy
mi rejtőzik az ember szíve mélyén.
William félresöpörte az orrával a
lány haját, majd a nyakához hajolt, és lágyan belecsókolt. Carinát kirázta a
hideg.
- Na… na, de William! – kuncogott
halkan. – Miket nem engedsz meg magadnak…!
- Oh… Bocsáss meg – rezzent össze a
férfi, mint aki észbekap, és elengedte a lányt. Leült a kanapéra, és
félrenézett. Arcán rózsaszínes folt jelezte, hogy zavarba jött.
Carina leült mellé, és a férfi
nyaka köré fonta a karját.
- Ki mondtam, hogy megtiltottam…? –
kérdezte pajkos mosollyal az ajkán. Lehunyta a szemét, és habozás nélkül szájon
csókolta hajdani komornyikját.
- Na, de Úrnőm! Miket nem enged meg
magának! – vigyorodott el William. De nem várta meg Carina válaszát – magához
vonta, és szenvedélyesen visszacsókolta.
A lány egész testében reszketett,
olyannyira felhevült. Akaratlanul is ellazultak az izmai, és ennek
következtében félig elterült a kanapén. A következő pillanatban William
lenyomta teljesen a puha alkalmatosságra, és enyhén ráfeküdt. Az ajkuk egy
pillanatra sem szakad el egymástól.
Carina arra eszmélt, hogy William a
szája helyett megint a nyakát csókolgatja. Kezét végighúzta a dereka vonalán,
és immár nem félig, hanem teljesen rajta feküdt. Hiába esett neki hihetetlenül
jól, hiába vágyott Williamre, tudta, hogy ez nem helyes.
- E… elég – nyögte ki nagy nehezen.
Fájt neki kimondani, de nem tehetett mást. William felkönyökölt a kanapén, és
vágytól csillogó szemmel nézett rá.
- Parancsolj velem… Úrnőm. Mondd
meg, mit szeretnél.
- Te mit akarsz...? – kérdezte a
lány incselkedve.
- Téged. Mindennél jobban. De
mindent a maga idejében – ült fel a kanapén. Carina is követte a példáját.
- Elnézést a hevességem miatt. Ez
nem volt úriemberhez méltó viselkedés. Remélem, nem ijesztettelek meg.
- Igazából én… - pirult el a lány,
és elnézett.
William látta rajta, mennyire
zavarban van, ezért megcirógatta a kézfejével az arcát.
- Felettébb bájos vagy így.
- Én mindig az vagyok! – kuncogott
Carina, amire a férfi elnézően megcsóválta a fejét, és ő is felnevetett.
- Most kinevetsz? – ráncolta össze
a lány a szemöldökét sértődötten.
- Eszemben sincs! Csak elmondani
nem tudom, mennyire édesnek talállak – nézett rá szeretetteljesen.
Carina ekkor felemelte a kezét, és
megnyalta.
- Pedig nem is vagyok az –
nevetgélt szégyenlősen.
William utána kapott, és a karjába
zárta a lányt. Carina belefúrta a fejét a mellébe, és elégedetten felsóhajtott.
Lábát felhúzta, és összegömbölyödött, akár a macskák. Izzott belül, és úgy
érezte, a minden porcikáját átjáró tűz menten elemészti. Hosszú, hosszú ideig
voltak így, egymást szorosan ölelve.
- Van még valami, amit el kell
mondanom – szólalt meg komolyan William, amire Carina kibontakozott az
ölelésből, és aggódva nézett rá.
- Mi az…? – kérdezte, és nyelt
egyet.
- Az alku során édesapám kikötött
még valamit.
- Mit…?
- El kell, hogy vegyelek – nézett a
férfi egyenesen Carina szemébe, akinek elállt a lélegzete a döbbenettől.
- Hogy… hogy mi? – kérdezett
vissza, mert azt hitte, nem jól hall. Szíve egy ütemet kihagyott, hogy utána
annál hevesebben kezdjen el dobogni. Forgott vele a világ, amely immár teljesen
a feje tetejére állt.
William megfogta a kezét, és féltérdre
ereszkedett:
- Carina Gray… Úrnőm, kedvesem,
szívem választottja. Hozzám jössz feleségül?
A lány szeme kikerekedett, majd
könnybe lábadt.
- Igen, igen! Ezerszer is igen! –
ugrott a férfi nyakába, aki erre erősen magához szorította, és szenvedélyesen
megcsókolta. Carinából kitörtek az örömkönnyek, és legalább tíz percen
keresztül zokogott William karjai között. Amikor belenézett a férfi szemébe,
látta, hogy neki is könnyektől csillog a szeme.
- Sohasem voltam még ilyen boldog -
szipogta Carina meghatottan.
- Én sem – sóhajtott fel, miközben
a lány tincseivel játszadozott.
- Noha még nem kértem meg
édesapádtól a kezedet – futott át egy felhő a férfi arca előtt.
- Igent fog mondani! Hisz herceg
vagy.
- Herceg vagyok, való igaz. Nem
mintha számítanának a rangok. A szerelem elmos minden határt. Teljesen meg
vagyok hatva, hogy te képes lettél volna velem élni a kunyhóban száműzöttként.
Tényleg te vagy az, akire egész életemben vártam.
- Ugye… ugye megérte várni? –
kérdezte Carina megszeppenten.
- Ezek után ez kérdés…? Te vagy a
leggyönyörűbb, legcsodálatosabb teremtés a földön! Szeretlek, kedvesem!
- Én is… én is szeretlek.
William elégedetten felsóhajtott,
majd megcsókolta a lány homlokát.
Epilógus
1
hónappal később
Carina az ablak előtt állt William
hálószobájában, és töprengve kifelé bámult. A nap haldokló sugarai aranyszínben
fürösztötték az előtte elterülő, hatalmas birtokot és tavat, az ő tekintete
viszont távolabbra, a fák közé vetült. Arca egyszerre tükrözött vágyódást és
szomorúságot. William épp akkor lépett be a szobába, és rögtön Carinához ment.
Megérintette a vállát, és így szólt hozzá:
- Min tűnődsz?
A lány nem felelt semmit, csak
intett a fejével. A férfi követte a tekintetének az irányát, és amikor
felismerte, mit néz kedvese, biccentett.
- Hiányzik… - sóhajtott fel Carina
alig hallhatóan.
- Nekem is – suttogta William, majd
kisvártatva hozzátette: - Akkor mutattad meg először a valódi énedet.
- Mert akkor voltam a legboldogabb.
És most – fordult szembe Carina Williammel, és elmosolyodott. A férfi is így
tett, és a lány dereka köré fonta a kezét.
- Nincs annál nagyobb öröm a
számomra, hogy boldog vagy. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy
ez így is maradjon. Ha bármi van, amivel a kedvedre tehetnék, csak mondd, és én
megteszem!
- Nos… ami azt illeti, van valami –
mosolygott Carina huncutul, és a férfi nyakára kulcsolta a karját.
- Mi lenne az?
- Először is, csókolj meg!
William sokat sejtető mosolyra
húzta a száját, majd közelebb vonta magához a lányt. Lehunyta a szemét, majd
gyengéden rátapasztotta az ajkát az ajkára. A lány eközben a hajába túrt az
egyik kezével, másikkal pedig a férfit ölelte. Lassan, lágyan visszacsókolta,
teljes beleéléssel és szenvedéllyel.
- És másodszor…? – kérdezte a férfi
halkan. Továbbra sem eresztette el Carinát, forrón ölelte magához.
- Szeretném veled tölteni az
éjszakát… a kunyhóban. – Ahogy ezt kimondta, kissé elvörösödött, és lesütötte a
szemét.
- És az édesapád…? Attól tartok,
haragos lesz, ha nem viszlek haza időben…
- Nem érdekel! – vágta rá Carina. –
Majd… majd azt mondom neki, hogy megbokrosodtak a lovak, és eltört a hintó
kereke.
- Nem tehetjük. Felelősséggel
tartozom érted. Gondolj bele, milyen fényt vetne ránk, ha kiderülne, hogy
esküvő előtt kettesben töltöttük az éjszakát… ráadásul egy kunyhóban – tolta el
magától a lányt.
- De hát… - nézett rá csalódottan
Carina. – Te mondod mindig, hogy nem számítanak a formaságok!
- Való igaz, de vannak olyan
dolgok, amiket jobb, ha betart az ember.
- Igazad van. Jobb lesz így. –
Carina állkapcsa megfeszült, majd hátat fordított Williamnek, és az
ablakpárkányra tenyerelt. Csalódott és szomorú volt, de próbálta tartani magát,
és nem mutatni a fájdalmát. Fojtogatták a könnyek, de megállta, hogy ne sírja
el magát. Egy csepp még így is kicsordult, amit gyorsan letörölt a kézfejével.
Mély levegőt vett, és harapdálta az ajkát, hogy levezesse a lelkében dúló
indulatokat.
Williamnek rosszul esett így látnia
Carinát, és hirtelen ötlettől vezérelve odalépett mögé, majd békítően átölelte.
- Tudod, mit? Legyen! Szökjünk ki a
kunyhóba!
A lány szembefordult vele.
- Komolyan mondod? – kérdezte tágra
nyílt szemmel, reménykedve.
- Komolyan.
Carina erre nevetve a nyakába
borult.
- Menjünk, menjünk! – lelkendezett.
- Egy pillanat, összeszedem a
szükséges holmikat.
William előhúzott az ágya alól egy
kisebbfajta bőröndöt, és telepakolta ruhákkal, illetve étellel, amiket a
konyhából szerzett.
Szerencsére senkivel nem
találkoztak össze szökés közben, de nem sokon múlott, mert William fivére,
Charles herceg épp előttük fordult be az egyik folyosóra.
Kint nagy pelyhekben hullott a hó,
és a fák ágai meg voltak fagyva. Cipőjük súlya alatt ropogott a friss hó, és az
elő-elősejlő, halványan pislákoló napot eltakarták a felhők. A tavat vékony
hártyajég borította be, és Carina azt hitte, elég vastag már ahhoz, hogy rá
lehessen állni, de William felvilágosította. Az utat a kunyhóig vidáman
csevegve, egymásba karolva tették meg. Amikor beléptek a kicsiny, kissé dohos
levegőjű helyiségbe, mindkettejüket elöntötték az érzések és az emlékek.
William a kandallóhoz ment, és
begyújtott. Az ablakpárkányra, asztalra, és éjjeliszekrényre gyertyákat
helyezett, amiket sorban meggyújtott. A kunyhóban hamarosan kellemes,
barátságos félhomály és meleg uralkodott, ennek ellenére magukra terítettek egy
kockás pokrócot. Carina William vállára hajtotta a fejét, míg a férfi fél
kezével ölelte, másikkal pedig cirógatta az arcát.
- Nagyon kellemes így... -
sóhajtott fel a lány.
- Igen, az…
- Olyan ez az egész, akár egy
valóra vált álom! – sóhajtozott tovább, és közben bágyadtan mosolygott. A
kanapén ültek, és előttük egy kisasztal állt, rajta két teáscsészével. A
rózsatea kellemes illataromája belengte a helyiséget. A lány mélyet szippantott
a levegőből, majd lehunyta a szemét. Kisvártatva megszólalt:
- Én mindig is reménykedtem abban,
hogy te nem csak egy egyszerű komornyik vagy. Tudod, amikor idehoztál a
kunyhóba, megfordult a fejemben, hogy mi van, ha tied a tóval szemközti
kastély…? – kuncogott.
- Lám, helyes volt a sejtésed –
mosolygott a férfi.
- Úgy várom már a napot, amikor
végre egybekelünk!
- Március ötödikén. Az már csak
három hónap.
- Csodálatos lesz! A papa azt
mondta, hogy még Celestinának is csináltat ruhácskát!
William felnevetett.
- Igazán bájosan fog festeni.
Carina belemerült a gondolataiba,
és egyre lejjebb csúszott a kanapén. Hamarosan a feje William mellén nyugodott,
és halkan pihegett. William ránézett, és szeretetteljesen elmosolyodott.
- Ideje nyugovóra térni – suttogta,
majd finoman a karjába vette a lányt, és lefektette az ágyra. Betakargatta, és
csókot nyomott az arcára.
- William… - suttogta Carina
erőtlenül.
- Igen?
- Aludj velem.
- Igenis, Úrnőm – hajolt meg a
férfi sejtelmes kifejezéssel az arcán, majd Carina mellé bújt, és szorosan átölelte.
Még sohasem érezték ilyen boldognak magukat.